Ókor

Magazin

Mágia itt is, amott is

2014. 03. 12. 12:30
tabel

Peszlen Dóra ♦ Az Antike Welt és az Ókor együttműködésének keretében az Ókorportálon időről időre ismertetések jelennek meg az AW egy-egy tematikus számáról (és viszont). Peszlen Dóra írása az AW “Magie in der Antike” (“Mágia az antikvitásban”) című tematikus összeállítását (2013/4) ismerteti, méghozzá a szintén tavaly megjelent magyar nyelvű mágia-kötettel összevetve (Az Olympos mellett, I-II., szerk. Nagy Árpád Miklós, Gondolat, Bp., 2013). (A szerk.)

Mágia az antik világban – ez a fő témája az Antike Welt 2013/4. számának. Az őskortól a Kr. u. 7. századig a mágia történetének egy-egy fejezetébe enged bepillantást az itt felvonultatott öt tanulmány. Néhány hónappal korábban, 2013 májusában látott napvilágot Budapesten a Nagy Árpád Miklós szerkesztette Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok az ókori Mediterraneumban című kétkötetes tanulmánygyűjtemény, amely jóllehet más műfajt képvisel, mint a folyóirat, a témabeli egyezés miatt mégis érdemes összevetni, hogyan látják ezt a szerteágazó témát.

A legszembetűnőbb különbség, hogy a folyóirat visszamegy a kezdetekig: az első tanulmányban Andrea Zeeb-Lanz a mágia őskőkori gyökereit vizsgálja. A régészeti leletek azt mutatják, már az őskorban is zajlottak mágikus cselekmények – bár írásos források hiányában nehéz dolga van a régészeknek a mágikus tárgyak felfedezésével és értelmezésével. Háromféle lelettípust vizsgál a tanulmány, amelyek mágikus rítusokra utalnak – vagy legalábbis utalhatnak: barlangrajzokat, ember alakú agyagszobrocskákat (idolokat) és agyagból készült dobokat. Az itt elemzett anyaghoz képest jó néhány évszázaddal, sőt évezreddel később „veszi fel a fonalat” a tanulmánykötet, amelynek legkorábbra visszanyúló fejezetei az egyiptomi és a mezopotámiai mágiát mutatják be – amelyekre az Antike Welt egyik tanulmánya sem tér ki. Ez persze nem róható fel sem a kötetnek, sem a folyóiratnak, hiszen sosem állították, hogy a teljességre törekednének.

Nem vethető össze az Az Olympos mellett-tel Gideon Bohak Jüdische Magie in der Zeit des Ersten und Zweiten Tempels című írása sem – az előszóban Nagy Árpád Miklós a kötet egyik „legfájóbb hiányának” nevezi, hogy a zsidó mágia témaköréhez csak kiinduló bibliográfiát mellékelnek (ld. 16. o.) Az Első és Második Templom korabeli zsidó mágia kutatása – mint Bohaktól megtudjuk – komoly nehézségekbe ütközik. A legnagyobb gondot kétségkívül az okozza, hogy a héber Biblia egyértelműen tiltja a mágikus praktikákat, így a vallásos iratokba izraelita mágiáról szóló szöveg nem kerülhetett be – a bibliai elbeszélésekben a mágia olyan elvetendő dolog, amelyet csak nem-zsidók és nők űznek. Két kérdést kell szem előtt tartani a téma kutatásához: egyrészt meg kell határozni, mi a mágia, s a vizsgált történet vagy tárgy tekinthető-e mágikusnak; másrészt fel kell mérni, zsidó-e. Ezeknek a kritériumoknak az Első Templom korából mindössze két, Ketef Hinnomból származó ezüst amulett felel meg A Második Templom idejéből a qumrani leletek között találhatók olyan szövegek, amelyek démonűző praktikákat sejtetnek – az egyik tekercsen (11Q11) például könyörgő zsoltárok olvashatók, valamint bibliai idézetek, verbális fenyegetések és démonokra szórt szidalmazások keveréke, de sok utalás van benne Isten és angyalainak hatalmára is. Az ilyen démonűző szövegek közül néhány valószínűleg a későbbi időszakokban is forgalomban volt, és egyes részletek a középkori zsidó varázsszövegekben újra megtalálhatók. Feltételezhető, hogy különféle bajelhárító tárgyak is forgalomban voltak a zsidó közösségben (pl. kis, pogány bálványképek, vö. 2Makk 12, 40), azonban úgy tűnik, feliratos amuletteket nem használtak a zsidók a Második Templom korában, és ezek csak a Kr. u. 2—3. században jelennek meg újra. A késő antik és középkori zsidó mágia emlékeivel összevetve az Első és Második Templom korabeli mágia egyenesen lényegtelennek tűnik, ami egyrészt a leletek csekély számának köszönhető, másrészt annak, hogy ebben az időszakban a zsidó mágikus gyakorlat még nem fejlődött ki teljesen, és nem különült el a szomszédos népek mágiájától. A később kialakuló sajátosan zsidó mágia felől nézve ezek a korai emlékek olyanok, mint egy nagy fa kicsi gyökerei – írja Bohak.

Az Anike Welt harmadik tanulmánya már a klasszikus ókorba, az antik Mediterraneumba kalauzolja az olvasót: Daniel Ogden irodalmi és tárgyi források segítségével görög és római varázslók és varázslónők nyomába ered, középpontban a szellemmágiával. Háromféle okból léptek kapcsolatba az ókori varázslók a holtakkal: (1) elűzték a nyugtalan és zavaró lelkeket, (2) jóslatot vártak (nekromanteia, nekyomanteia) vagy (3) segítséget reméltek tőlük. Azok a szöveghelyek, amelyeket a holtakat megidéző/elűző cselekmények irodalmi példáiként ismertet, az Az Olympos mellett-ben ugyancsak megtalálhatók – noha nem egyetlen tanulmányban.[1] Például a nekromanteiát Lucanus Bellum civile c. művének egy részletén mutatja be Ogden – ugyanezt a szöveget Az Olympos mellett-ben Tordai Éva fordításában meg is találjuk, méghozzá Ferenczi Attila kommentárjaival. (Erichtho nekromanteiája, 421—428.o.) Nekyomanteiáról Nagy Levente A hérakleiai halottidéző szentély című írásában (683—688.o.) olvashatunk – és ugyanitt találkozhatunk az Antike Weltben is emlegetett, a spártai Pausanias történetét elmesélő Plutarchos-részlettel is (Párhuzamos életrajzok, Kimón 6.). Kísértetházról szóló elbeszélés többek között Plautusnál, Pliniusnál és Lukianosnál is maradt fenn – Ogden a sémát ismerteti: egy filozófus (vagy korai keresztény változatban egy szent) eltölt egy éjszakát a házban, ahol egy nyughatatlan lélek kísért, megfigyeli, hol tűnik el a szellem, s másnap azon a helyen felfedezi az elhunyt földi maradványait, amelyeket azután szabályszerűen eltemetnek, s ezzel megszűnik a szellemjárás. Nagy Levente egy tanulmányában (Mágusok, ördögűzők, járkáló szobrok, kísértetek, démonok, 865-882.o.) a Lukianos-féle verziót, valamint annak magyarázatát is megtaláljuk – A hazugság szerelmese avagy a hitetlen c. dialógus több más részletével, ill. ezek elemzésével együtt. Az ártó varázslásban ugyancsak nagy szerepet játszottak az elhunytak szellemei: az átkok beteljesítését vagy kimondottan tőlük várták, vagy az alvilági hatalmaktól, akikkel gyakran a holtak szellemein keresztül „léptek kapcsolatba”. Ez a hiedelem az oka annak, hogy az átoktáblák egy részét sírokban találták. Defixiókról, valamint ártó mágiáról a tanulmánykötetben Németh György írásaiból (Átoktáblák kontextusai I. és II., Ártó mágia papiruszon és ólomlemezen) tájékozódhatunk.

Ezt a vonalat viszi tovább a folyóiratban Jürgen Blänsdorf tanulmánya, amely ugyancsak a mágia tárgyi emlékeit vizsgálja. Témája egyúttal speciálisabb is, hiszen két szentély mágikus leletanyagát elemzi. Mainzban 1999-ben tárták fel a Kybelének és Isisnek szentelt dupla templomot. Azzal, hogy a két keleti istennő bekerült a római vallásba, hivatalos kultuszaik elveszítették egzotikus jellegüket – azonban a szentélyek falain belül megőrizték sajátos rítusaikat, s épp a mainzi lelet bizonyítja, hogy a rituális mágiát is. Az átoktáblák mellett a szentélyek raktáraiban nagy mennyiségben találtak faszenet, elszenesedett gyümölcsöket és madárcsontokat, valamint olajlámpásokat, amelyek mind a kiterjedt mágikus praxis bizonyítékai. A tanulmányban vizsgált másik szentély a római Anna Perenna-nymphaeum. A Kr. u. 5. században vált elhagyatottá a templom, amelynek feltárása során számos mágikus rítusra utaló tárgy került elő. Találtak ólompoharakat[2], amelyek hármasával egymásba voltak illesztve, s majd’ mindegyiket gyantával zárták le kívülről. A pohár-szettek némelyikében bábuk is voltak, amelyek közül egy az elátkozott nevét, valamint mágikus szimbólumokat és betűket „visel”. Feltártak továbbá huszonegy, többnyire feltekert vagy összehajtogatott és gyakran olajlámpákba rejtett feliratos ólom- és rézlapot. Ellentétben a mainzi leletanyaggal, ezeken nemcsak latin nyelvű szövegek szerepelnek, de kopt, héber és görög szavakból alkotott mágikus szavak és formulák, valamint szimbólumok és emberi vagy démoni alakok is. A feliratok különlegessége, hogy sehol sem Anna Perennát szólítják meg, helyette keleti istenségektől és démonoktól vártak segítséget a szövegek szerzői. A keleti kapcsolatot mutatja, hogy hatszor szerepel az ólompoharakon az óhéberből származó, palindrom ABLANATHANALBA szó, ráadásul ötször Abraxas-ábrázolással együtt. Az egyik kakasfigurán szereplő betűket Németh György fejtette meg: Krisztus neve szerepel a mágikus karcolaton. Erre a jelenségre a 2. századi teológus, Basileidés nézetei adnak magyarázatot: ő Jézust Abraxas fiának tartotta. Egy olajlámpáson krisztogram szerepel, míg egy felirat meg is nevezi Krisztust – hogy a pogány istennőket is segítségül hívja a szöveg, a késő antikvitásban megfigyelhető szinkretizmus példája. Kereszténység és mágia találkozása Az Olympos mellett-ben is megjelenik: Jézus a császárkori mágiában c. tanulmányában Németh György görög és kopt nyelvű mágikus szövegeket mutat be, amelyekben Krisztus neve is szerepel – többek között leírja a Blänsdorf által említett római ólomkapszulát is.

Ugyanezt a témát, kereszténység és mágia kapcsolatát vizsgálja az Antike Weltben Jean-Michel Spieser tanulmánya is (Zwischen Magie und Glauben – Magische Aspekte im Christentum). Amikor a kereszténység elterjedt, majd a birodalom egyetlen vallásává vált, a mágia is virágkorát élte. Még a Kr. u. 4. században is sokan hitték úgy, hogy jobb, ha Isten mellett más istenség védelmét is élvezik – eleinte egymás mellett élt az antik mágia és a kereszténység, majd lassanként a keresztény szimbólumok elkezdték kiszorítani a pogány motívumokat a mágikus tárgyakról. Keresztény jeleneteket ábrázoló képek jelennek meg gyűrűkön és medálokon, amelyeknek apotropaikus funkciót tulajdonítottak – például a Metropolitan Museumban őriznek egy 7. századi aranygyűrűt, amelyen nyolc, Krisztus életéből vett jelenetet ábrázoló kép van. Elterjedtek a Szent Sírból származó olajat vagy szent helyről származó földet tartalmazó kapszulák, valamint az enkolpionnak nevezett kereszt alakú medálok, amelyeken a keresztre feszítés, Mária vagy egy szent ábrázolása látható. A Kr. u. 6. század végére látszólag véget ért a folyamat, valójában azonban sosem tűntek el igazán a régi védelmező szimbólumok: fel-felbukkannak keresztény képek között, vagy megváltoztatott formában medálokon. Erre példa az a Kr. u. 500 körülre datálható ampulla, amelynek hátoldalán az angyali üdvözlet és a keresztelés képei között látható egy kis kör, benne egy jel: hat, egy-egy pontocskában végződő „sugár” tör elő egy középpontból – ez a szimbólum gyakran fordul elő mágikus papiruszokon. Létezett tehát egy szürkezóna megengedett oltalomkeresés és tiltott mágia között. Ezt a témát az Az Olympos mellett nem vizsgálja, kereszténység és mágia kapcsolatáról az egyházatyák nézőpontját ismerteti – elég csak Kendeffy Gábor Szent Ágoston a mágiáról c. tanulmányára gondolnunk. Keresztény középkor és ókori mágikus hagyományok viszonyát Láng Benedek Az antik mágia továbbélése a középkorban c. írása mutatja be. Az Antike Welt a kezdetekig nyúlt vissza első tanulmányával – a tanulmánykötet pedig utolsó fejezetével a mágia posztantik történetébe is bepillantást enged.

Folyóirat és könyv ugyanazt a témát járják körül, ugyanazokat a szöveges és tárgyi emlékeket dolgozzák fel, mégis másféle megközelítéseket látunk az azonos területet bemutató tanulmányokban is. Úgy vélem, mindez jól példázza, hogy a sokszínű, szerteágazó mágikus hagyománnyal sokféleképp lehet és sokféleképp érdemes foglalkozni.

 



[1] Az Olympos mellett tanulmányaiból csak példákat hozok a párhuzamokra, nem törekszem a teljességre egyik témánál sem.

[2] Németh György ezeket a tárgyakat ólomkapszulának nevezi, én itt Blänsdorf „Bleibecher” megnevezését követem.