Ókor

Magazin

Palmüra és mi

2015. 10. 18. 18:19
tabel

Veres Máté írása az Ókorportál számára az ISIS palmürai pusztításáról, Tim Whitmarsh Guardian-ben megjelent cikkét ismertetve és kommentálva. Kelenhegyi Andor írását ugyanebben a témában itt olvashatják. (A szerk.)

A 2011. óta zajló szíriai konfliktust egyenetlen érdeklődéssel kísérő nyugati sajtóban kirívó figyelmet kapott a palmürai Baál-templom lerombolása. A magát többnyire “Iszlám Állam”-nak (a továbbiakban: ISIS) nevező terrorszervezet idén augusztusban szállta meg Palmüra városát. A terroristák egyik parancsnoka ekkor még rádióinterjúban fogadkozott, hogy a világörökség részét képező óvárost megkímélik a pusztítástól. Augusztus 23-án azonban az a hír járta be a világsajtót, hogy a terrorszervezet az iszlám (és a kereszténység) előtti pogány kultusz templomának felrobbantásával gondolta egyenesebbre döngölni a közel-keleti szakrális valóság meglehetősen göröngyös talaját.

Két nappal később, a brit Guardian hasábjain megjelent cikkében Tim Whitmarsh azt az állítást fogalmazza meg, hogy Palmüra esetében – akarva avagy akaratlanul, de – az ISIS tulajdonképpen ráhibázott a tökéletes célpontra. Írásában, amely hatalmas olvasottságra tett szert, Whitmarsh azt az alapgondolatot járja körül, amely szerint az ISIS és az ókori Palmüra egymás tökéletes ellentétpárjai: az antik Palmüra lakosai ugyanis a békés egymás mellett élést vélték boldogulásuk zálogának, az ISIS fegyveresei azonban kegyetlenül meggyilkolják vagy ellentmondás nélküli alávetettségbe taszítják mindazokat, akik a fennhatóságuk alá kerülnek, és eszméikkel nem azonosulnak. Ahogy a szerző fogalmaz: míg az előbbi, Palmüra városa a kulturális sokféleség antik jelképe, addig az utóbbi, az ISIS uralma annak a “fasisztoid monokulturalizmusnak” a megtestesítője, amely nem tűri az alternatívák létezését.

Whitmarsh bemutatásában megelevenedik az időszámításunk szerinti első három évszázad nagyvárosa, egészen a fénykorig, Zenobia királynő uralkodásáig. Képet kapunk Palmüra kivételes helyzetéről: az ókori település a sivatagot átszelő utazók természetes pihenőhelyének bizonyult, hiszen egyrészt Szíria nyugati nagyvárosai (Damaszkusz, Homsz, Apamea), másrészt az északi Euphratész-völgy, valamint a délkeletre fekvő Vörös-tenger és az Arab-félsziget között húzódó kereskedelmi útvonalak metszéspontjában található. Kiváló földrajzi adottságainak köszönhetően, az áthaladó forgalomra kivetett vám beszedéséből annak rendje és módja szerint meg is gazdagodott; ennek köszönhetően jöhetett létre az az építészeti örökség, amelyet a világ most az ISIS rombolásától félt.

A város gazdagsága azonban nem csupán a felhalmozott vagyonban volt mérhető. A palmürai közösség rendkívül befogadónak bizonyult, s nemcsak annak engedett teret, hogy különböző etnikumok népesítsék be – fénykorában leginkább arab, arámi és más, korábban nomád életmódot folytató, letelepedett közösségek lakták –, hanem az általuk képviselt kulturális és vallási tradíciókat is megtűrte. Whitmarsh mezopotámiai, arábiai, palesztinai és szíriai eredetű istenek tiszteletét említi, valamint a híres-hírhedt “név nélküli istent” (s csak mintegy mellékesen említi a talán nem jelentéktelen tényt, hogy mindeközben azért három istenség, Baál, Yarhibol és Agribol közös tisztelete egyfajta palmürai identitás alapját képezte). Ennek a sokféleségnek a lenyomata a palmürai óváros építészeti öröksége is, s az ISIS rombolása ezért is mutat túl régészeti leletek fizikai megsemmisítésén.

A Guardian által közölt cikk olvasói borzongva merenghetnek el a letűnt múlt eme dicshimnuszán, s joggal érezhetik úgy, hogy valamennyiünk közös építészeti és szellemi öröksége esik – majdhogynem szemünk láttára – a rombolás áldozatául. Whitmarsh megjegyzi azonban, hogy az általa lefestett palmürai ideálkép már alig néhány évszázaddal később sem felelt meg a valóságnak: az a teológiai és építészeti leleményesség, amelyet cikkében bemutatott, előbb a keresztény, majd a muszlim hódítás áldozata lett. Ha pedig szembesülünk azzal is, hogy a korábbi, római hódítás Whitmarsh szerint még korántsem szüntette meg, hanem egyenesen tovább növelte Palmüra gazdagságát és sokszínűségét, kétségek merülhetnek fel bennünk azzal kapcsolatban, ki is képviseli a mi örökségünket, s hogy a szerzői szándék szerint tulajdonképpen kivel is kellene azonosulnunk.

Whitmarsh alig két hónappal korábban, 2015. június 15-én a Brit Humanista Társaság éves kongresszusán tartott beszédet. (A társaság nevében szereplő “humanista” itt lényegében annyit tesz: olyasvalaki, aki az egyetemes értékeket anélkül képviseli, hogy azok vallási megalapozására hivatkozna.) Ennek a beszédének szintén kulcsfontosságú témája az a kultúrtörténeti fordulat, amely során a vallási sokféleséget nem tűrő monoteizmus eltiporja az antik politeista kultúrát. Whitmarsh júniusi előadásában azt a pillanatot jelöli meg fordulatként, amely után a kereszténység válik a Római Birodalom államvallásává; szerinte tehát innen, a monoteizmus és a birodalmi politika összekapcsolódásától származtatható az alternatívákat kizáró, a sokféleséget ellehetetlenítő gondolkodásmód uralma.

Előadásában Whitmarsh érinti továbbá az antikvitásban megfogalmazott ateista érvek széles választékát, s röviden kitér arra is, miféle megtermékenyítő hatással volt a vonatkozó antik szerzők munkássága az európai felvilágosodás eszményeire is. Érdeklődése azonban ezúttal sem csupán kultúrtörténeti. Éppen ellenkezőleg: Whitmarsh szerint a sokféleséget nem tűrő vallási gondolkodás immár a modern politika szekuláris alapjait fenyegeti. S hogy a helyzet még drámaibb legyen, véleménye szerint két egymással kibékíthetetlen, mert egyaránt politikai és vallási kizárólagosságra törekvő eszmerendszer világméretű konfliktusa van kibontakozóban. Találgatni felesleges: egyértelműen kimondja, hogy a kereszténység és az iszlám vetélkedésére gondol.

Ebben az összefüggésben tartja fontosnak, hogy tanulmányozzuk és megértsük a görög-római antikvitást, különösen pedig azt, hogy mi tette lehetővé annak szabadon burjánzó ateista vonulatát. Véleménye szerint az antik történelem annak bizonyítéka, hogy a vallás és az egyén kapcsolatát másféleképpen is el lehet gondolni: oly módon, amely nem követeli meg önmagunk feltétel nélküli alávetését a transzcendens, világon kívül istenségnek. Emellett pedig hangsúlyozza, hogy az ókori társadalomban lehetséges volt, s bizonyos korlátok között létre is jött az etikai és természetfilozófiai kérdések vallástól független vizsgálatának területe – a filozófia, s vele a tudás önértékének eszménye.

Végső soron ugyanis, véli a szerző, a vallás nem más, mint a politikai berendezkedés leképeződése. Ahogyan az antik politeizmus a városállamok sokféleségben való egységét fejezte ki, úgy a modern világban a vallás ideális esetben nem volna több a helyi identitás ritualizált kifejeződésénél. Whitmarsh szerint a vallási előretöréssel szembesülő, világnézetileg semleges társadalom egyetlen esélye az, ha sikerül egyfajta gondolkodásbeli forradalmat végrehajtanunk: ismét létre kell hoznunk azt a politeista logikára épülő berendezkedést, amely a modern szekuláris politikát is lehetővé tette.

Hogy ezt pontosan hogyan kellene elképzelnünk, s hogy ez miként veheti elejét annak a fájdalmas konfliktusnak, amelyet elkerülhetetlennek gondol, azzal kapcsolatban Whitmarsh konkrét tanáccsal nem szolgál. Az sem egyértelmű, hogyan viszonyul ez a javaslata ahhoz a máshol szintén általa védelmezett felfogáshoz, amely szerint a vallási identitásra az állam nem tekinthet másként, mint bármely más típusú életmódválasztásra. Feladatának nyilván a figyelemfelhívást tekinti, illetve azt, hogy segítsen észrevennünk a valódi kihívásokat. Éppen ezért fontos elgondolkodnunk azon, hogy helyes diagnózist állított-e fel.

Whitmarsh a Cambridge-i Egyetem klasszika-filológia professzora, a görög és a római irodalom szakértője. A számos általa jegyzett tanulmány, kötet és folyóiratszám után következő munkája, az antik ateizmus történetét tárgyaló “Küzdelem az istenekkel” (Battling the Gods) idén novemberben jelenik meg. Tudományos munkássága mellett blogot vezet, kiterjedt publicisztikai tevékenységet folytat, érzékeny társadalmi kérdésekben nyilvánít határozott véleményt. Mint láthattuk, határozott – ha nem is kimondottan eredeti – elképzeléssel rendelkezik nem csupán az antik többistenhitről, de a monoteizmus kitüntető sajátosságairól, a civilizációk összecsapásáról, sőt a modernkori média működéséről is.

Véleménye kiterjedt előtanulmányokon, megfontolt érveken alapul – ezzel együtt is vélemény csupán. A tudományos világban nem áll egyedül azzal a törekvésével, hogy mindannyiunkat érintő kérdésekben hangot adjon nézeteinek, s erőfeszítései kétségkívül a közvélemény alakítására irányulnak. A hozzá hasonló szakemberek vitája segíthet megértenünk, mit is jelentenek azok a hangzatos szólamok, amelyekkel leginkább politikai kortesbeszédekben találkozhatunk; az általa is képviselt társadalmi eszmény pedig részben azt is magában foglalja, illetve előfeltételezi, hogy az efféle tudás nem csupán megél, de megbecsülést élvez és figyelmet kap. Annak pedig, hogy bizonyos kérdésekben milyen álláspont érvényesül, adott esetben sorsfordító jelentősége lehet.

Veres Máté

Tim Whitmarsh cikkének adatai:

Tolerant and multicultural, Palmyra stood for everything Isis hates
Syria’s ancient city prospered by integrating migrants and allowing worship of many gods. It couldn’t be further from Isis’s monocultural savagery.
http://www.theguardian.com/commentisfree/2015/aug/25/palmyra-tolerant-multicultural-isis-ancient-city-migrants-savagery
(c) Guardian News & Media Ltd