Ókor

Terepen

Antike Welt 2015/1: Színek az ókorban

2015. 06. 29. 11:02
tabel

Verebics Éva Petra ♦ Az Antike Welt és az Ókor együttműködésének keretében az Ókorportálon időről időre ismertetések jelennek meg az AW egy-egy tematikus számáról (és viszont). Legutóbb Peszlen Dóra írását közöltük az AW mágia-számáról (2013/4). Ezúttal Verebics Éva Petra ismertetését olvashatják az ókori színeket tárgyaló tematikus számról (AW 2015/1). (A szerk.)

Az Antike Welt 2015-ben megjelent első száma – kihasználva a műnyomó papírra, színesen nyomtatott folyóiratok legkézenfekvőbb adottságát – az ókori színek kérdésének szenteli tematikus blokkját. Ám nyilvánvalóan nemcsak a lehetőségek kiaknázása vezette a folyóirat szerkesztőségét, amikor a „Színek az ókorban” (Farben in der Antike) témát kijelölték. Mert szemben a Német Középkorász Egyesület (Mediävistenverband) 2009-es – a „szín” témáját körbejáró – konferenciájának szervezőivel, akik megdöbbenten vették tudomásul a téma népszerűségét (a 140 előadó és 350 résztvevő intenzív eszmecseréjének egy több mint ezeroldalas konferenciakötet lett az utókor számára is megfogható eredménye: Bennewitz–Schindler 2011), az Antike Welt biztosra ment. Ugyanis az említett középkorász konferencián és köteten kívül is számos kiállítás, tudományos szimpozium, cikkek és kötetet mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben újabb állomáshoz érkezett a színek kultúrtörténetéről való gondolkodás. Más-más megközelítésből, és egymástól részben függetlenül, de ezt az állomást jelzi – a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül – John Gage két alapvető könyve a kilencvenes évekből (Gage 1993; Gage 1999), a Lipcsei Egyetem Antik Múzeumának 2012-es kiállítása, melyet Lust auf Farbe. Die neue bunte Antike címmel mutattak be, vagy akár az Applica c. művészeknek szóló vezető svájci szaklap 2008-ban indult tízrészes sorozata (Bättig 2008), amely a színek kultúrtörténetét járja körül.

Ehhez a trendhez kapcsolódik Michel Pastoureau is, aki a középkori történelem és a nyugati szimbólumtan francia professzoraként a színek történetének kutatója. Már a 80-as években önálló művekben foglalkozott a színek kérdésével (Pastoureau 1986; Pastoureau 1989), ám a kétezres évek elején páratlan vállalkozásba kezdett, amikor megírta a Kék. Egy szín története című monográfiáját (Pastoureau 2002). Ezt követte a fekete (Pastoureau 2008; magyarul: Pastoureau 2012), majd a zöld szín (Pastoureau 2013), de a szerző saját bevallása szerint még továbbiakra is van kilátás (felkészül: a vörös/piros és a sárga). Pastoureau eddigi mindhárom szín-művének előszavában – hosszabban vagy rövidebben – az alábbi, alapvető összefüggésre hívja fel olvasói figyelmét. A színeket, azok történetét nem lehet az idő és tér, a specifikus kulturális kontextusok, a társadalomtörténet keretein kívül tárgyalni: „a színt elsősorban mint társadalmi jelenséget lehet meghatározni. A társadalom az, ami »létrehozza« a színt, megadja a definícióját és jelentéseit, megkonstruálja kódjait és értékeit, szervezi a hozzá tartozó szokásokat és megállapítja a tétjeit.” (Pastoureau 2008, 16.) Ebből kiindulva állapítja meg azokat a nehézségeket, amelyekkel bárki szembetalálja magát, aki a színekkel és azok történetiségével szeretne foglalkozni. Ezek felfogása szerint a dokumentáció, a metodológia és az episztemológia problémája köré rendezhetők el.

Itt térnék vissza az Antike Welt idei első számához, amelynek a tematikába illeszkedő cikkei szemléletesen mutatják be az egyes problémacsoportokat, azzal a kitétellel, hogy természetesen egyik cikk sem sorolható be pusztán egy csoportba, mégis minden megközelítésnek megvannak a maga sajátos hangsúlyai, amelyek alapján a fenti három problémakör valamelyikéhez kapcsolhatók. Ezek azok a hangsúlyok, amelyeket az alábbiakban felhangosítok, amikor egy-egy cikkre kitérek, és teszem ezt annak reményében, hogy az érdeklődők szívesen veszik kezükbe a folyóiratot is, hogy az általam csak megpendített kérdéseknek jobban utánajárjanak.

Az első problémacsoport Pastoureau szerint a dokumentáció. Az alapprobléma, hogy azok a színek, amelyeket mi egy-egy tárgyon látunk, nem azonosak azokkal, amelyek évtizedekkel, -századokkal, esetünkben akár -ezredekkel kerültek rájuk/tartoztak hozzájuk. És nem elég, hogy még a legvédettebb körülmények között sem maradhat egy szín ennyi időn keresztül ugyanolyan, mint újkorában, de ráadásul a percepciónkat befolyásolja az azóta eltelt időben a tárgyakról és színekről való tudásunk, és annak változása is, valamint például a tény, hogy ma elkerülhetetlenül mások a fényviszonyok, mint korábban: pl. a képzőművészeti alkotásokat általában nem természetes fénynél, és nem is mécsesek, gyertyák, olajlámpák fényében szemléljük, hanem villanyvilágítás segítségével.

Karina Grömer régész-textiltörténész, a bécsi Naturhistorisches Museum munkatársa „Muster – Farbe – Design” című cikkében éppen ezekkel a kérdésekkel szembesíti az olvasót, amikor a hallstatti sírokban és a sóbányákban (Ausztria) talált gazdag leletanyag, valamint a németországi Hochdorf an der Enzben feltárt fejedelmi sírok textíliáit elemzi, melyek az ún. hallstatti kultúra (kb. Kr. e. 800–400) emlékét őrzik, és melyek a legújabb kutatások alapján – az általános vélekedéssel ellentétben – a szivárvány minden színében pompáztak. Grömer amellett, hogy bevezet minket a kora vaskori színek és textilfestés világába, bemutatja a korabeli anyagokat, azok felhasználását, valamint rövid áttekintést is nyújt a színek, minták és szövéstípusok, valamint a mindehhez szükséges eszközök alakulásának európai történetéről a Kr. e. 5500-as évektől egészen a hallstatti kultúra végéig. (A leletanyagból kiállítást is szerveztek a Naturhistorisches Musemban 2012 februárja és 2013 novembere között. A projekt ismertetését a NHM honlapján lásd ITT.)

A második problémakör, amelyet könyveinek bevezetőjében Pastoureau megfogalmaz, metodológiaitermészetű. Milyen kérdéseket lehet feltenni és milyen sorrendben, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi a státusza és funkciója a színeknek egy képben, egy tárgyon vagy éppenséggel egy történeti vagy irodalmi szövegben?

Wolfgang Schenkel, tübingeni egyiptológus, nyelvész, aki a 60-as évek óta foglalkozik a színekkel az ókori Egyiptom szemszögéből, biztos kézzel vezeti be olvasóit a témába „Schwarz und weiß, rot und grün – Die Farben aus der Sicht der alten Ägypter” című cikkében. Megtudhatjuk, hogy mit jelentett egy ókori egyiptomi számára a fekete, a fehér, piros és a zöld látványa, az azokat jelző hieroglifák hogyan viszonyultak magához a színhez: pl. a krokodilbőr fekete színűnek számított, ennek megfelelően a fekete színt gyakran (bár nem minden esetben) jelzik a krokodilbőr hieroglifájával. Kiderül, hogy Egyiptom felől nézve a Vörös-tenger „A Nagy Zöld” volt, vagy hogy a lapislazuli-kékre két külön szavuk is volt: egy az ég színére, egy pedig az istenek világának jelzésére (szem, haj, fej stb.). Önmagában nem meglepetés, hogy a szavakkal leírt színek és a művészek általi kivitelezés nem fedi egymást teljesen, de a szerző ebben a kérdésben is újabb konkrétumokkal látja el olvasóit, például egy-egy ábrázolás férfi és női szereplőinek különböző bőrszíne tekintetében, vagy a már említett istenvilág-ábrázolás esetén, amelyre a nyelv előszeretettel használja ugyan a lapislazuli-kék jelzőt, ám a képi ábrázolásokon – az isteni szféra esetén – mintha inkább a zöld színnel lenne dolgunk.

Rosel Pientka-Hinz, a Marburgi Egyetem assziriológusa az Ókori Kelet színfelfogásába nyújt érdekességekben gazdag bevezetőt. „Leuchtende Brückenschläge zwischen den Welten” című cikke már első pillantásra azt sugallja, hogy Mezopotámia elképzelhetetlen az istenek, a színek és a fény nélkül. Megtudhatjuk, hogy hogyan próbálták a – mily találékony! – emberek az isteneket akár színek használatával befolyásolni; hogy a fény és a színek nem választhatóak szét; hogy a lapislazuli ezen a területen is az éggel konnotálódik. Az égi szféra, az emberek világa, és a fény folyamatos együtthatásának szép példáját mutatja be egy Kr. e. 2. évezredi újévi ünnepi szertartás egyik mozzanatának leírásában, melynek során a Marduk-szobor kilépett a szentélyéből, hogy processzióra induljon. Ennek a napvilágra lépésnek az aktusa azért volt jelentős, mert a szobor arcának színe jelként szolgát az emberek számára a következő évükre nézve: ha fekete volt, fehér vagy sárga-zöld, rossz előjelnek számított, ha vörös, gazdagság várt Babilónra, ám ha az istenszobor arca ragyogott, az volt az elképzelhető legjobb jel, hiszen az jelentette az isteni fény egész éves áradását az országra.

Vinzenz Brinkmann cikkének („»Bunte Götter« – Die Polychromie der griechischen Skulptur”) már pusztán a terjedelmén is látszik, hogy a szerzőnek bőséges mondanivalója van a témáról. Brinkmann a frankfurti Liebighaus szoborgyűjteménye antik részlegének vezetője, és (többek közt) az antik polikrómia kutatója immár évtizedek óta. 2003-ban szervezte meg először a müncheni Glyptothekben azt a kiállítást, amely a „Színes istenek – az ókori szobrok színessége” („Bunte Götter – Die Farbigkeit antiker Skulptur”) címen azóta is járja a világot (aki siet, még épp elcsípheti Oxfordban az Ashmolean Museumban, ahol 2015. július 19-ig látogatható). Több helyszínen, egymástól részben eltérő és átdolgozott formában, gazdag katalógus is megjelent hozzá. A folyóiratban közölt cikk is részletesen és érzékletesen vezeti végig az olvasót az antik színfelfogás történetének állomásain, a színek jelentésén és előállításán, egészen napjaink kutatásmódszertani kérdéseivel bezárólag. Talán senkinek nem újdonság, hogy mennyire meghatározóak voltak a színek az antik görögök számára: egy „meztelen”, dísztelen szobor maga volt a ’csúnya’ szinonimája, de hogy ezen túl mennyi jelentésárnyalat kapcsolódhat egy-egy színhez, és ezek a jelentések hogyan változnak az évszázadok során, ezen a téren a cikk sok újdonságot tartogathat az érdeklődők számára.

Pastoureau szerint a harmadik nehézség a színekről, azok történetéről való gondolkodás során episztemológiai jellegű. Ugyanis képtelenség a színekről alkotott mai definícióinkat, koncepcióinkat és osztályozásunkat kivetíteni a múltban készült tárgyakra, épületekre stb. Csak egy érzékletes példa: a középkorban és a reneszánszban a kék nemhogy nem hideg színnek, de éppenséggel melegnek, sőt a legmelegebb színnek minősült. De akár a mai színskálánk az alapszínekkel és a komplementer színpárokkal is legalábbis értetlenséget váltana ki egy elképzelt középkori vagy ókori befogadóból.

Éppen a kék szín lehetséges értelmezésének nehézségeivel indít az Antike Welt tematikus blokkját bevezető – mellesleg izgalmas, tájékozott és sok kérdésre rávilágító – tanulmány, melyet a müncheni ókortörténész, Denise Reitzenstein jegyez „Blauer Himmel über England” címen (ez a cikk – egyedüliként – olvasható a folyóirat kiadójának honlapján is). A filmtörténeti utaláson túl a cím már önmagában jelzi a kiindulási alapot. William E. Gladstone nevét elsősorban miniszterelnöki tevékenysége kapcsán szokás emlegetni, azt csak kevesen tudják, hogy Homéroszról is publikált egy egész könyvet, amelyet már saját korában sem tartottak naprakésznek. Ami miatt számunkra érdekes, az a tény, hogy Gladstone megfigyeli: a görögök – számára megdöbbentő és érthetetlen módon – nem a kéksége miatt írnak az égről, sőt, nincs is szavuk a kékre (a narancssárgára, a zöldre, a lilára), amiből ő egészen egyszerűen azt a következtetést vonja le, hogy a görögöknek valószínűleg nem fejlődött ki teljesen a látószervük… Reitzenstein cikke megnyugtat e téren is (nem hiányzott a görögöknek semmi – lásd még erről a múlt-kor egy tavalyi cikkét), ám tovább is vezet: megtudhatjuk, hogyan lehetett Odüsszeusz fekete, Nagy Sándor pedig fehér, és mindez hogyan függ össze a szagok érzékelésével; hogy egyes színek – mint pl. a bíbor – mennyire nem pusztán a vizualitáshoz köthetők. Mindeközben megismerhetjük több ókori szerző gondolatait a színekről, és a mai elméleti problémákat is érintve talán egy kicsit közelebb juthatunk, ha nem is ahhoz, hogy az ókori emberek szemével (és orrával) láthassuk a világot, de legalább a különbségek és hasonlóságok felismerésével közelebb juthassunk az ókori percepció megismeréséhez és megértéséhez.


Bibliográfia
Bättig, Adrian 2008. „Die Antike war bunt”: Applica 23-24.
Bennewitz, Igrid – Schindler, Andrea 2011. Farbe im Mittelalter. Materialität – Medialität – Semantik. Berlin.
Gage, John 1993. Color and culture. Practice and meaning from antiquity to abstraction. Boston.
Gage, John 1999. Color and meaning. Art, science, and symbolism. Berkeley, Los Angeles.
Pastoureau, Michel 1986. Figures et couleurs. Études sur la symbolique et la sensibilité médiévales. Paris.
Pastoureau, Michel 1989. Couleurs, images, symboles. Études d’histoire et d’anthropologie. Paris.
Pastoureau, Michel 2002. Bleu. Histoire d’une couleur. Paris.
Pastoureau, Michel 2008. Noir. Histoire d’une couleur. Paris.
Pastoureau, Michel 2012. A fekete – egy szín története. Budapest.
Pastoureau, Michel 2013. Vert. Histoire d’une couleur. Paris.