Ókor

Terepen

Augustus és Nagy Károly – Habsburg módra

2014. 07. 13. 08:58
tabel

Tamás Ábel ♦ Väter Europas: Augustus und Karl der Große (Európa atyái: Augustus és Nagy Károly) címmel rendezett kamarakiállítást a bécsi Kunsthistorisches Museum Augustus halálának kétezredik és Nagy Károly halálának ezerkétszázadik évfordulójára. A szeptember 21-ig megtekinthető tárlat – szemben a római Augustus-kiállítással, amelyről korábban Ferenczi Attila számolt be az Ókorportálon – egyáltalán nem tekinthető ambiciózusnak sem méreteiben (mindössze két terem), sem az az alkalomból kölcsönzött tárgyak tekintetében (nagyrészt a múzeum saját anyagából válogat). Ugyanakkor talán éppen ebből a szerénységből fakad, hogy mégiscsak sikerül valami nagyon fontosat mondania, nem elsősorban Európáról, amelynek a két „római birodalom” első császárai a kiállítás rendezői szerint alapító atyái lennének, hanem a császárság gondolatáról, amely a bécsi kiállítás koncepciója szerint erősen kapcsolódik a kifejezetten drága alapanyagokból (drágakövekből, nemesfémekből), rendkívüli technikai tudást megkövetelő eljárásokkal létrehozott, szemkápráztató és – éppen ezért vagy ennek ellenére – rendkívüli esztétikai élményt okozó műalkotások létrehozásához. És ahhoz, hogy ezek a tárgyak a császároknak személyesen fontosak.[1]

A bécsi antik gyűjtemény történetéből fakadóan egyébként is erősen magán viseli a Habsburgok antikvitás-képének nyomait, amennyiben – különösen a római művészet esetében – a minél értékesebb és csillogóbb tárgyakra fókuszál (kámeák, gemmák stb.), természetesen elsősorban a császárkor idejéből. A mostani kamarakiállítás, azáltal, hogy ebből az anyagból, éppen Augustus személyéhez kapcsolódóan, kiemel pár hírneves darabot – a Gemma Augusteát, a Habsburg birodalmi sas római előzményének is beillő sas-kámeát, illetve a Grimani-reliefeket[2] –, s mindezt Nagy Károlynak a római birodalmat újjáalapító császári ambícióival kapcsolja össze, s még inkább azáltal, hogy térben mindezt a Habsburgok Kunstkammereit bemutató, új állandó kiállítás mellé helyezi (mondhatni abba ékeli bele), óriási mértékben erősít rá erre. Sőt voltaképpen az Antikensammlung erős interpretációját adja: igen, nekünk – mármint a történelmi „boldog Ausztriának” – elsősorban ez kellett a római antikvitásból: a csoda határait feszegető művészi eljárások segítségével megmunkált drágakövekkel és nemesfémekkel felékesített „császári gondolat”. (Fontos, hogy itt kifejezetten nem a monumentális művészetről van szó, pedig lehetne. De nem!) A Kunstkammer-kiállítás termein végigsétálva, például II. Rudolf prágai gyűjteményének lélegzetelállító darabjait megtekintve az ember úgy érzi, hogy a mostani kamarakiállítás folytatásában jár.[3]

A tárlat igazi nagy szenzációja mindazonáltal nem Augustushoz, hanem Nagy Károlyhoz kapcsolódik. A mostani évforduló alkalmából 1954 után ismét megtekinthető a Krönungsevangeliar (koronázási evangeliárium), ám nemcsak az eredeti, hanem – ami most még fontosabb – a nemzetközi szakmai összefogással 2012-ben elkészült hasonmás kiadása is, amelyet az e célból kikészített fehér pamutkesztyűket igénybe véve a kiállítás minden látogatója végiglapozhat és végigtapogathat. A taktilitás kifejezetten fontos ennek az unikális – bíbor alapon aranybetűkkel, méghozzá a késő antikvitást idéző, monumentális capitalis rusticával, illetve quadratával írt – kódexnek az esetében, amelynek „borítója” aranyból készült csodálatos dombormű, s amelynek hiteles másolatát megérintve (s közben az eredetit vitrin alatt szemlélve) az az illúziónk támadhat, legalábbis a kiállítás kurátorainak elképzelése szerint, hogy Nagy Károly keze nyomához értünk. (Bár a „borító” jóval későbbi, 1500 körül készült.) A kiállítás egyébként a Gemma Augustea esetében is hangsúlyozza a taktilitást, miszerint nehezen elképzelhető, hogy maga Augustus ne tartotta volna a kezében ezt az őt Róma istennő oldalán – Tiberius és Germanicus kíséretében, miközben alul az istenek végeznek a lázadó barbárokkal – ábrázoló becses darabot, amely önmagában megteremti a hidat Augustus, Nagy Károly, a Habsburgok, illetve a bécsi gyűjtemények között.[4] Augustusszal és Nagy Károllyal tehát mint afféle barokk – vagy rokokó? – uralkodókkal, a Habsburgok méltó elődeivel ismerkedhetünk meg ezen a kiállításon; az Augustus-kori és a karoling művészetnek pedig a proto-barokk és proto-rokokó aspektusait ismerhetjük meg.[5]

A két idealizáló császárportré egymás elé állításából – bár professzionális az illúziótechnika, ahogy a bejáratból szemlélve mintegy egymásra kopírozódnak –, vagy a császári érmék összehasonlító prezentálásából – bár a párhuzamok kétségtelenek – én személy szerint kevesebbet tanultam. Ezek inkább a kiállítás rutinszerű eljárásai. Fontosabbnak érzem azt a kontextust, amelyet a Kunsthistorisches Museum másik aktuális időszaki kiállítása, a Sammellust (’Gyűjtőszenvedély’) teremt. A Sammellust, amely a művészetpártolásról híres Lipót Vilmos főherceg személyére fókuszál, a Habsburgok művészeti gyűjteményeinek létrejöttét tematizáló, s az egész múzeumra kiterjeszkedő – tehát úgyszólván magát a Kunsthistorisches Museumot „kiállító” – metakiállítás. Ennek fényében az Augustus–Nagy Károly-tárlat is továbbértelmeződik, és immár nem másról, mint azokról az eszmékről, érdekekről és praxisokról szól, amelyek a múzeumban megtalálható római és karoling kori műtárgyak beszerzését, illetve az érintett gyűjtemények (az Antikensammlung, a Kunstkammer, illetve a Gemäldegalerie) létrejöttét meghatározták. Ebben az értelemben a kiállítás nem „Európa atyáiról” szól, hanem annak a hangsúlyosan bécsi perspektívának a történetéről, ahonnan nézve Augustus és Nagy Károly Európa atyáinak látszanak.


[1] A kiállítás alapkoncepcióját és a részletes műtárgylistát is tartalmazó sajtóanyag egyenesen így fogalmaz: „Den Höhepunkt augusteischer Kunstpolitik bilden jedoch die Prunkkameen, Reliefs aus edlen Steinen, die sicherlich im unmittelbaren Umkreis des Staatsmannes selbst entstanden sind, als Auftragswerk von ihm oder als Geschenk an ihn. In diesen ursprünglich nur im privaten Umfeld gezeigten Kunstwerken kommt man dem sich selbst so perfekt inszenierenden Kaiser ungewöhnlich nahe.” Ez arra utal, hogy a kiállítás kurátorai mintha maguk is „Habsburg szemmel” néznék az Augustus-kori művészetet. Miért éppen ezek a tárgyak képezik az augustusi művészetpolitika csúcspontját? Miért nem mondjuk az Ara Pacis? Látható, hogy a kiállítás leírt koncepciója a Bécsben őrzött anyagból mintha egyenesen ideológiát gyártana  – voltaképpen reflektálatlanul azonosulva egy barokk/rokokó antikvitás-képpel –, miközben a kiállítás maga sokkal inkább ennek az ideológiának az ironikus reflexiójaként olvastatja magát.

[2] A Grimani-reliefek budapesi vonatkozásáról lásd Bencze Ágnes ’évszak műtárgya’-írását.

[3] A Kunstkammer-kiállítás 2013-ban nyílt újra. A II. Rudolf által oly kedvelt automaták is megtekinthetők, persze vitron alatt: ugyanakkor, hála a digitális eszközöknek, működésüket is megcsodálhatjuk. A hihetetlen hajó-automatát bemutató, igen hatásos videó itt megtekinthető.

[4] „Spätere Überlieferung verknüpft die Geschichte dieses außergewöhnlichen Kameos mit der Erinnerung an Karl den Großen, der ihn in der Schlacht als Talisman getragen und der Kirche St. Sernin in Toulouse geschenkt haben soll. Über Paris und Venedig gelangte er zu Beginn des 17. Jahrhunderts in die berühmte Kunstkammer Kaiser Rudolfs II. in Prag und damit in die habsburgischen Sammlungen.”

[5] Akár a „Habsburg” antikvitás-képpel való azonosulás, akár az erre, illetve az ez által meghatározott gyűjteménytörténetre való ironikus reflexió volt a kiállítás kurátorainak célja.