Ókor

Terepen

Ókorász túra Kelet-Törökországban – I.

2012. 09. 13. 16:48
tabel

Vér Ádám – Vér Márton Gergő ♦

Kelet-Törökország, 2011. március–április

Résztvevők: Vér Ádám (történész, assziriológus) és Vér Márton Gergő (történész, altajista)

2011 márciusának végén vágtunk neki bő háromhetes túránknak. A bejárt útvonal: Van – Akdamar – Çavuştepe – Doğubeyazıt – Iğdir – Kars – Ani – Erzurum – Diyarbakır – Tur Abdin (Gülgöze/Ainwardo) – Birklinçay áttörése Birkleyn–Lice út mentén (Tigris Tunnel) –Şanlıurfa/Urfa/Edessza – Gaziantep/Antep – Antakya/Antiocheia – Isztambul.
Túránkra visszatekintve élénken élednek fel az emlékek, pedig régen történt mindez, akkor még MALÉV járattal kezdtük meg utazásunkat a Ferihegyi Repülőtérről – igaz, visszafelé már a Liszt Ferencre érkeztünk. Isztambuli átszállással jutottunk el első állomásunkra, Van városába, amelyet 2011 őszén két erős földrengés részben elpusztított. Akkor még nem látszott tisztán, mivé fajul a konfliktus Szíriában, Şanlıurfa, Gaziantep és Antakya városait még nem özönlötték el szíriai menekültek. Tehát minden bizonnyal sok minden megváltozott ottjártunk óta, írásunk ezért sem tekinthető valamifajta útikönyvnek, csupán élménybeszámolónak, sok fényképpel (a képgalériát lásd alább).

Van városa a sós vizű Van-tó keleti partján fekszik, kb. 1700 méter magasságban, 1900–2600 méteres hegyek gyűrűjében. (A Van-tó felülete 3755 km2. Összehasonlításképpen a Balatoné 594 km2.) A landoló gép a víz fölött ereszkedett a közvetlenül a tó partjára épült kifutó felé, s a tó rohamos közeledése némi pánikot okozott sorainkban. Zökkenőmentes földet érésünket követően a kifutó betonjára szállhattunk ki, és ragyogó napsütésben gyalogoltunk a bicskei vasútállomásra kísértetiesen emlékeztető terminál felé. Indulásunk előtt is sejtettük, hogy Törökország kurdok lakta tartományaiban, különösen az iráni és iraki határhoz is közel fekvő térségekben erős katonai jelenléttel számolhatunk. A kifutó betonján sétálva mégis meglepett minket a közvetlenül a fejünk felett, fájdalmasan alacsonyan elhúzó F16-os vadászgép. Bár a hasra vetődés teljesen adekvát reakciónak tűnt számunkra, utastársaink rezzenéstelen nyugalma belénk is erőt öntött. A következő két hétben minden nap láttunk alacsonyan szálló vadászgépeket, nem csoda, ha a helyiek már hozzászoktak. A repülőtér termináljában a hadköteles korú török állampolgárokat váposok különítették el. Úgy tűnt, hogy az igazoltatást követően az összeterelteket busszal szállították tovább a közeli laktanyába. A repülőtéren nem találtunk sem busz-, sem dolmuşjáratot, ami a városba vihetett volna. Bár a taxik áraira lehetett alkudni (mindig lehet, szinte mindenre), még a legalacsonyabb összeget is túl borsosnak találtuk, így inkább begyalogoltunk a városba.

Törökországban a vasúthálózat nem mondható túl fejlettnek, így az igen kiterjedt országon belüli helyközi közlekedést elsősorban buszokkal oldják meg. Nem létezik egyetlen nagy állami busztársaság, hanem több száz (talán több ezer) kisebb-nagyobb magánvállalkozás nyújtja szolgáltatásait. Ezeknek a cégeknek a járataira jegyeket vagy a városközpontokban található irodákban, vagy az általában a települések szélén található központi autóbusz-pályudvarokon (otogar) lehet vásárolni. Az ország nyugati felén ezek általában hatalmas és modern komplexumok, a keleti határok mentén azonban sokszor érezhetjük úgy, hogy az otogar helyett egy nemzetközi csempészek által üzemeltetett feketepiacra bukkantunk. Az isztambuli otogar önmagában is turistalátványosság.

Ahogy a délkelet-ázsiai országok többsége nem képzelhető el a háromkerekű tuk-tuk nélkül, úgy Törökország sem képzelhető el e jellegzetesen török közlekedési eszköz, a dolmuş nélkül. A dolmuş (erőltetett magyar fordítása esetleg az iránytaxi lehet) egy általában a sofőr által üzemeltetett kisbuszjárat, amelynek a menetiránya rendszerint csak főbb vonalaiban rögzített, az utasok és a vezető közti megbeszélések alapján ez változhat. A dolmuş elsődleges szerepe, hogy pótolja az általában hiányos városi közlekedés hézagait. Olyan nagyvárosokban, mint például Isztambul (nem találkoztunk két törökkel, akik ugyanazt a számot mondták volna a város lakosságára vonatkozóan, 12–20 millióig minden adat előfordult), a sok ezernyi dolmuş nélkül igen nehézkes is volna a metropolisz minden zugába eljutni. Arra, hogy egy eredetileg 8-10 fő szállítására tervezett kisbuszban hány ember fér el azután, hogy dolmuş lett belőle, nincs egyértelmű adat, de a szám saját tapasztalataink alapján a 20 felé konvergál. Egyszer a saját szemünkkel láttunk egy dolmuş-sofőrt, aki vezetés közben egyszerre dohányzott, teát ivott, visszaadta a visszajárót az egyik utasnak, és még az ablakon is volt ideje kikiabálni egy másik sofőrnek.

Van városa modern település. A város lélekszámáról – ahogy valamennyi török város esetében – megoszlanak a vélemények, a számlálások és becslések 500 000 és 1 000 000 fő közé teszik. Az első világháború során a fallal körülvett tóparti ősi várost lerombolták, és a parttól valamennyivel távolabb (kb. 5 km) húzták fel az új építésű, ortogonális úthálózattal bíró települést. Ebből adódóan magában a városban tulajdonképpen semmilyen turistalátványosság nem található: csúnya egyen-lakóépületek között csúnya egyen-középületek sorjáznak – és ezen valószínűleg a borzalmas tavaly őszi földrengések sem változtattak sokat. Itt járva az ember azt érzi, hogy hiába van egy hatalmas (mindenképpen több százezres) településen, mégsem városban jár, legalábbis ha városon az európai ember számára megszokott települést értjük. Mindemellett néhány órányi ott-tartózkodás után mindkettőnkön elhatalmasodott az a kissé nyomasztó érzés, mintha mi lennénk az egyetlen turisták a városban, s ez minden bizonnyal látogatásunk szokatlanul korai időpontjának volt betudható – március végén még a hó sem olvadt el teljesen, nem szokás az évnek ebben a szakában erre turistáskodni. Mivel jóval a szezon előtt érkeztünk, még nem indult be a turisták művi világát biztosítani hivatott idegenforgalmi ipar, mely elfedhette volna az európai látogató elvárásrendszere és a helyi valóság közötti különbségeket. Hamar rá kellett jönnünk, hogy egy sor fogalom, ami többé-kevésbé jól körülhatárolt jelentéssel bír egy európai ember számára, értelmét veszti vagy teljesen átalakul itt. Ilyen például az idő vagy a sorbanállás. Elsőre azt hihetjük, a helyiek lusták és illetlenek, de hamarosan felismerjük, hogy ezek a fogalmak semmit, vagy valami egészen mást jelentenek a számukra. Nemcsak az telik bele néhány napba, míg hozzászokunk a papírzsebkendőt áruló vagy kéregető gyermekek hadához, és az utcán szobamérleg mellett ülő és néhány kuruş ellenében méreckedési szolgáltatást kínáló öregemberekhez. A társas érintkezés legalapvetőbb elemei is másként működnek (az emberek közti távolságtól kezdve egészen a beszéd hangerejéig), mint itthon. A nyelv pedig csak ezután jön. Mikor kiutaztunk a keleti részekre, Marci már viszonylag folyékonyan beszélt törökül, és kiválóan értette az anyanyelvű beszélőket is (legalábbis addig azt hitte). Mégis legalább négy-öt napba telt, mire viszonylag gördülékennyé vált a kommunikációja a helyiekkel. Igaz, hogy körübelül két hét után kapta a legnagyobb elismerést nyelvtudására egy şanlıurfai öregembertől, aki egy ötperces beszélgetés után nem akarta elhinni, hogy nem törökök vagyunk – ehhez persze szükséges volt, hogy Ádám a beszélgetés alatt mosolyogva hallgasson. Tehát ha az embert a világnak erre a részére veti egyszer a sors, jobb, ha felkészül, hogy néhány napba beletelik, mire akklimatizálódik a környezethez. Igaz, ha egyszer túljut ezeken az apró (vagy néha nem is olyan apró) nehézségeken, a világ egyik legizgalmasabb vidékét járhatja be.

Van környéke számos látnivalót tartogatott számunkra már az első napokban is, ezek közül mi a Van-sziklát, a városi múzeumot, Akdamar szigetét és Çavuştepe maradványait néztük meg. (A beszámoló a képgaléria alatt folytatódik.)

 

 

A városba érkezést követően rövid keresgélés után sikerült egy megkapóan lepukkant – és ennek megfelelően olcsó – szállodát találnunk a bazárban (egy kb. 6 m2-es szobát két ággyal, hozzá egy jóval kisebb fürdőszobával, amelyben angolvécé is volt, helyi viszonylatban szokatlan módon ülőkével). [1–2. kép. Kilátás a szállodai szoba ablakából]. A város főutcájára nyíló egyik mellékutcában talált olcsó étteremben ebédelve szembesültünk először azzal, hogy Törökországban március végén már javában dübörög a júniusi választás kampánya. A főutcán végigvonuló kurd aktivistákra nemcsak sisakos-pajzsos rendőrök, hanem golyóálló mellényes és gépkarabélyos csendőrök is vigyáztak. Utunk során nem utolsó alkalommal kerültünk hasonló megmozdulások közvetlen közelébe, és egyszer sem gondoltuk úgy, hogy jó lenne közelről végigkövetni a történéseket.

A városközpontot magunk mögött hagyva meglátogattuk a tó partján magasodó Van-sziklát, az ősi fellegvárat (Van Kalesi) (3–7. kép. Van fellegvár, kilátás a szikláról).  I. Sarduri urartui király a Kr. e. 9. század utolsó harmadában ezen a több mint egy kilométer hosszan elnyúló és környezetéből 90 méterrel kiemelkedő szikla tövében építette ki Tušpa nevű fővárosát (az asszír szövegekben Turušpa), s magán a sziklán Urartu legnagyobb erődjét.

Az 1820-as évek végén Friedrich E. Schulz másolt le a helyszínen több feliratot. Az első világháború idején rövid és zömmel azóta is publikálatlan orosz ásatások folytak a sziklán. Kirsopp Lake vezetésével 1938 és 1939 nyarán a Harvard University expedíciója ásta meg a fellegvárat a Brown University két munkatársa, Sylvia és Robert P. Casey közreműködésével. 1987 és 1991 között M. Taner Tarhan vezetésével folyt kiterjedt török ásatás. A sziklától északra, a volt alsóváros területén most is folynak kisebb feltárások (lásd a 12. képet).

Az urartui jelenlétnek a helyszínen máig látható emlékei az ún. Haldi-kapuk (9. kép), a bazalt sztéléken kialakított királyfeliratok (akkád, urartui és akkád-urartui bilingvis ékírásos feliratok: 8. kép), valamint a szikla oldalába vájt királysírok (ezekbe sajnos mi nem jutottunk be; 10–11. kép: a szikla déli oldalán lezárt feljárat a királysírokhoz).

Lásd még a 23. képet: Kees Tol felvétele I. Argišti sírjának belsejéről. A Haldi-kapukról és a velük kapcsolatos áldozati rítusokról lásd Buhály Attila: „Egy juhot vágjanak le Haldinak a kapu előtt…” Az áldozatbemutatás helyszínei Urartuban. Vallástudományi Szemle 6/1, 2010, 47–62 (link).

A város az Achaimenida uralom (Kr. e. 6–4. század) idején is fontos tartományi központként szolgált, ebből az időszakból maradt fenn a sziklába vájt Xerxés-felirat (21. kép). A háromnyelvű (óperzsa, akkád és elámi) ékírásos királyfelirat az egyetlen Iránon kívül előkerült óperzsa felirat. (Bjørn Christian Tørrissen felvétele)

Az egymást váltó hatalmak mind hozzátettek valamit a környéket uraló erődítményhez, ám az épületegyüttes alapvető struktúrája megmaradt. A habarcs nélküli bazalt falazásra vályogtégla ráépítés került, a vályogtégla falazást keresztben futó gerendákkal igyekeztek szilárdabbá tenni (16–17. kép). A település az első világháború során, majd az azt követő török „szabadságharcban” többször is gazdát cserélt, 1920-ra zömmel örmény lakosságát kiirtották, a régi város és az erőd azóta is romokban áll.

(Folytatása következik.)