Ókor

Götz Andrea

A fordítás típusául az adaptált irodalmi fordítást választottam. Adaptáció ebben az esetben azt takarja, hogy a forrásnyelvi szöveget és műfajt (bibliai héber narratíva) a magyar irodalmi nyelvnek és a novella műfajának megfelelően kíséreltem meg átültetni.
Ez természetesen sok módosítást követel meg, és számos egyéni értelmezés megjelenítésére is alkalmat kínál.
Még mielőtt belekezdenénk a fordításba, nem árt tájékozódni arról, hogy miről is szól szöveg. Amint látni fogjuk, még ennek az alapvető kérdésnek a megválaszolása sem egyszerű feladat. A szöveg jelentésének kérdése után egy újabb problémával találjuk szemben magunkat: meg kell határoznunk azt az irodalmi, kulturális közeget, amely ezt a szöveget életre hívta, ill. mint kulturális terméket használta. Nem árulunk zsákbamacskát, ezért eláruljuk, hogy még ezeket az egyszerű, banális kérdéseket is szinte lehetetlenség megválaszolni. Ha pedig már kiindulásképp az sem világos, hogy milyen céllal készült egy szöveg, milyen szerepet töltött be az őt létrehozó társadalmi-kulturális közegben és a befogadók hogyan reagáltak rá – vagyis ismeretlen előttünk az összes lényegi megközelítési irányzat, amely köré a fordításelméletek épülnek – semmiképp nem állíthatjuk fordításunkról, hogy bármilyen szempontból, a szó szerint egyezést kivéve, egyenértékű lehetne az eredeti művel. (Más kérdés, hogy a szó szerinti fordítást hogyan ítéljük meg az egyenértékűség szempontjából.) Ezért tűnik az átértelmezés, adaptáció, egy másik irodalmi helyzetbe való áthelyezés kézenfekvő megoldásnak.

Változtatások: az irodalmi adaptáció szempontjából

Az irodalmi adaptációs fordítás azt is magában foglalja, hogy az eredeti szöveget (= forrásnyelvi szöveg) irodalmi alkotásnak tekintjük: szerkezetét a héber irodalmi nyelv fordulatai, normái építik fel és szabják meg. Ezen normáknak nem mindegyike fordítható le (értsd: nem találunk neki megfelelő párt) magyarra problémamentesen.

A héber elbeszélő szöveg jellegzetessége a párbeszédek kiemelt szerepe. (Az orális eredetű irodalmi hagyomány velejárójaként.) Nemcsak a szereplők reakciói derülnek ki a párbeszédekből, hanem a párbeszédes jelenetek maguk is továbbgördítik az eseményeket. Hogy hogyan jutottak el a szereplők az egyes társalgásokig, maga az elbeszélés gyakran nem tisztázza, hanem egyszerűen közli, mit mondtak egymásnak egyes résztvevők, és nem zárja le az eseményt vagy készíti elő a következőt leíró résszel.
A magyar olvasó szokatlannak találhatná, ha minden különösebb felvezetés és magyarázat nélkül a narratív szöveg párbeszédeket sorakoztat fel, nem éppen bőbeszédű narrációval kísérve. Ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy a narrátor megjegyzéseket fűzzön az egyes szereplők kijelentéseihez. Nem igényeljük minden megnyilatkozás után, hogy gondolatjellel ott álljon egy – mondta ingerülten és rosszallóan forgatta a szemét vagy szólt bizonytalan, remegő hangon, de a héber szöveg színpadi utasításokban való szegénysége nemritkán ahhoz vezethet, hogy nem értjük, vajon az adott szereplő miért mondta, amit mondott, és ami még ennél is fontosabb: hogyan, milyen felhanggal mondhatta azt.
A fordításban az ilyen panelek betoldások, amelyek nem részei a hébernek, a párbeszédet értelmezik, annak a vélhető jelentését tolmácsolják, amelyet a beszédpartnerek érthettek a mondottakon. Persze a „vélhető jelentés” csupán spekulatív jellegű, mint már említettük, még csak valamelyes bizonyossággal sem állíthatjuk, hogy jól értelmezünk egy olyan szöveget, amelynek a kulturális életben elfoglalt helyéről nem sok mindent tudunk.
A héber narratív nyelvre jellemző, az elbeszélést előregörgető igei forma – a wawconsecutivum –, amely a magyar fordításokban az éssel összekötött igei sorozatokban figyelhető meg legjobban, szintén kimarad a magyar szövegből.
Ha a szöveget irodalmi alkotásnak kezeljük, akkor egyszersmind azt is feltétezzük, hogy a már említett „vélhető jelentés”-ről saját maga fog nyilatkozni. Ezért a szöveg értelmezésekor felmerülő központi problémák megoldását a szövegben keressük – és nem az irodalmi alkotás hátterét adó esetleges történeti-kulturális-gazdasági keret tanulmányozásában. (Noha ennek érvényességét nem vitatjuk.) A gazdasági esemény történeti hátterét kutató munkák kevés eligazítást nyújtanak a szöveg problematikus részeinek tisztázásához.

Változtatások: a szituáció értelmezése

Mivel a fordítás értelmezés is egyben, nagyban befolyásolja a célnyelvi változatot, hogy hogyan értelmeztük a héber eredetit. A már tárgyalt „irodalmiság”-on kívül a forrásnyelvi szöveg két további eleme: 1. gazdasági, történeti háttér (l. Koltai Kornélia tanulmányát), 2. pragmatikai aspektus (nemcsak az, amit a szereplők mondanak egymásnak, hanem az is, amit értenek rajta).
És természetesen a kettő (háttér + szereplők hozzá való viszonya) egymással szorosan összefügg.
Amikor erről a történeti dimenzióban értelmezett szocioökonomikus keretről beszélünk, egy lehetséges forgatókönyvet vázolunk, amely az irodalmi alkotást inspirálhatta. Lehetetlen a Gen 23-ban vázolt esemény körülményeit egy pontosan meghatározott történeti korszakhoz vagy bevett gazdasági-kereskedelmi tranzakciótípushoz kötni.
Az elsőként felmerülő kérdés: vajon túl sokat fizetett Ábrahám? Ha igen, bizonyára a hettiták tőrbe csalták őt, és szándékuk szerint kényszerítették magas ár fizetésére – ezt szolgálta az ajándékozás kitartóan ismételt ajánlata (csak akkor nyerhet tulajdonjogot, ha nem ingyen tesz szert a területre).
A következőkben megfordítjuk az értelmezés hagyományos sorrendjét: vagyis ahelyett, hogy a szöveget annak feltételezett keletkezési körülményei alapján (történeti szituáltság: a tárgyalt gazdasági, jogi, etnikai háttér; l. hettiták) kísérelnénk meg interpretálni, a szövegből, a szereplők interakciójából igyekszünk kiolvasni, milyenek voltak a nekik teret adó körülmények.

Pragmatikus tárgyalófelek

A Gen 23-at kommentálók több ízben élnek olyan kifejezésekkel, mint: „a hettiták nagylelkű válasza”, „túlzottan nagylelkű ajándék”, „a nagylelkűség és udvariasság látszatán túl”, „csipet szarkazmus” (Cohn 2003), „udvariasság” és „túlzott udvariasság” (Tucker 1966). Sternberg (1991) egyenesen a „politika, udvariasság és profit” hármasában foglalkozik a fejezettel. Miről is van tehát szó?

Pragmatika és udvariasság

A pragmatikának számos különböző meghatározása létezik, attól függően, hogy annak mely aspektusát emeljük ki és tartjuk fontosabbnak a vizsgált probléma szempontjából. Yule (1996) egyik megfogalmazásában a pragmatika a „kontextuális jelentés vizsgálata”.
Az általunk használt meghatározás is alapjában véve ezt a felfogást tükrözi. Ebben az elemzésben a pragmatikát olyan megközelítésként értelmezzük, amely azon jelentéseket vizsgálja, amelyek a beszédpartnerek számára az adott szituáció keretén belül realizálódnak.
Az, hogy a beszélők nézőpontjába helyezkedve arra fordítjuk figyelmünket, mit jelenthetett egyik beszélő számára, amit a másik mondott, még nem jelenti egyben azt is, hogy helyesnek vagy normatívnak fogadnánk el bármelyik beszédpartner interpretációját. A beszélők szándékosan vagy nem szándékosan félreérthetik, félrevezethetik egymást, úgy véthetnek az illem szabályai ellen, hogy partnerük – akár akaratlagosan – nem veszi észre azt.
Hogyan kapcsolódik mindez a Gen 23,3–16 fordításához? A részlet megértése – és ezáltal fordítása is – nagyban függ attól, hogy hogyan értelmezzük az Ábrahám és Hét fiai, valamint az Efron folytatta párbeszédet. A következő kérdésekre keressük a választ: vajon úgy zajlott le ez a jelenet, ahogy egy efféle tárgyalásnak illett? Egyenlő felekként vettek részt benne az említett szereplők, vagy valamelyikük hatalmának túlsúlya érezhető/éreztetett volt a felek számára? Méltó volt Ábrahámhoz mint jövevényhez vagy mint pátriárkához az a bánásmód, amelyben Hét fiai részesítették? Hogyan gondolkodott erről Ábrahám vagy maguk a helybeli hettiták? (Meg kell jegyeznünk, hogy a bibliai hettitákat nem lehet az ókori hettita néppel azonosítani. A „hettita” elnevezés fordítási megoldás, nem a történeti hettitákra utal.)
A kérdések megválaszolásában elkerülhetetlenül befolyásol minket az előfeltevés: 1. az, amivel Ábrahám vélhetőleg a szituációba érkezett (erről a szövegnek kell informálnia minket), 2. az, amivel mi, az utókor tagjai viszonyulunk ehhez az ókori üzleti tranzakcióhoz a történeti kontextust szeme előtt tartva. Mivel a szöveget irodalmi alkotásként kezeljük, történeti forrásként való használata nem merül fel – amennyiben a szöveg valamely részlete egyezne a szigorú értelemben vett történeti források (szerződések, kereskedők levelei, egyéb gazdasági dokumentumok) rajzolta képpel, ez nem a szöveg történeti hitelességét igazolja véleményünk szerint, hanem azt, hogy valós élethelyzetek ihlették.
A pragmatika alterületeként ejtünk szót az udvariasságról. Az udvariasság félrevezető megnevezés lehet, hiszen a nyelven keresztül megvalósított sértést, ill. ennek elkerülését takarja. Gondolhatunk rá egyfajta nyelvi viselkedésként, amely az egyén társadalmi helyzetének a nyelv segítségével történő fenntartását vagy rongálását írja le.
Ezen a ponton jogosan merül fel bennünk a kérdés, Ábrahám és a hettiták hogyan láthatták a helyzetet, milyen nyelvi viselkedést valósítottak meg, ill. milyen hatást kívánhattak elérni.

„Idegen jöttment”: Ábrahám hatalmi helyzete

A többször megismételt isteni ígéret (pl. Gen 12,7) szerint Ábrahámot és utódait illette meg Kánaán földje, az ott lakó népek azonban időről időre megnehezítették az új tulajdonosok berendezkedését, akiknek emiatt egyezkedések sorozatával kellett biztosítaniuk helyüket és birtokukat (l. Cohn 2003).
Ábrahám tehát érkezhetett mint hatalmi pozíciójában biztos fél a tárgyalási szituációba, az isteni biztosítékkal háta mögött. Amennyiben ezt az attitűdöt fejezik ki az általa mondottak, a fordításnak is tükröznie kell az iróniát, amivel magát „idegen jöttment”-nek (szó szerint kb. „idegen és jövevény”, azonban hendiadysnak tekinthetjük l. Cohn 2003, 159.) titulálja (Gen 23,4), majd pedig kérését alázatosan terjeszti fel Efronnak (Gen 23,13).
Szem előtt tartva viszont, hogy sokszor milyen kevéssé nyűgözi le a helybelieket az יהוה-tól való kiválasztottság, megint csak más színt kap az önmegnevezés, anélkül hogy az irónia feltétlenül elveszne belőle.

Párhuzamos válaszok, ellentétes szándékok

Önmagában semmilyen nyelvi szerkezet nem tekinthető feltétel nélkül udvariasnak vagy udvariatlannak (Watts 2003). Bevett gyakorlat, hogy az alacsonyabb hatalmi szinten álló fél önmagát ezzel összhangban nevezze meg, gyakori fordulat a bibliai héberben a „te szolgád” önmegnevezés. (Nők esetében pl. שִׁפְחָתֵךְ, férfiaknál עַבְדֶּך.) Ezzel párhuzamos a ranglétra magasabb fokán álló személyt „uram” formulával szokás megszólítani, ez a szövegben is szereplő אֲדֹנִי vagy אֲדֹנָי. Ábrahám „idegen jöttment”-je ezzel szemben az alázatosabbnál is alázatosabb. Feltűnő szóválasztása a Zsol 39,13-at idézi fel, általában Isten kijelentéseit (Gen 15,13, Lev 25,23) Ábrahám és ivadékai jövőbeni sorsáról. A Leviticusban (Lev 25,47) jogi-gazdasági kifejezésként használt terminus ilyen összefüggésben, Ábrahám szájából új felhangot és többértelműséget nyer: egyrészt יהוה-hoz köti, másrészt alacsony társadalmi állásba sorolja magát – de az őt Istenéhez fűző, a kifejezésben megtestesülő kapcsolat távolról sem megalázkodásról tanúskodik. A kérdés az, a hettitáknak ez leesik-e.
A hettiták egy verhetetlen hapax legomenonnal felelnek: něśîʾ ʾĕlōhîm, vagyis ’fenséges herceg’ (23, 6) (נְשִׂיא אֱלֹהִים). A hettiták által használt „uram” megfelel az elvárásainknak és nem lep meg minket. Az „isteni herceggel” – akárhogy is fordítsuk – nehezebben boldogulunk.
Elfogadott az ’Isten’/ ’isteni’ jelzőt (ʾĕlōhîm) a felsőfok kifejezésének tekinteni (Gordon 1958, 31; Choi).
Az „isteni herceg” Ábrahám megszólításaként a hettiták szájából nem hangzik egészen őszintének, Cohn leírásában a hettiták egy „csipet szarkazmussal” („with a tinge of sarcasm”, Cohn 2003, 160) fűszerezik meg ezt a rögtönzött címet.
A szöveget végigkísérik a hasonló felelgetések. Ábrahám „köztetek”, tehát a hettiták között kíván temetkezni, a hettiták csak egyre erősködnek Ábrahámnak: „köztünk” temetkezz, a legjobb kilátású sírt kapod (Gen 23,6). Majd megérkezik Efron, aki nemcsak a sírt akarja ingyen adni Ábrahámnak, hanem a földet is, amelyen található (Gen 23,11).
Ábrahám azt mondja: „adjatok nekem földtulajdont”, rajta kívül más szereplő nem veszi szájára az אֲחֻזַּת szót. Ő megismétli a 23,9-es versben, a hettiták nem említik, majd csak a narrátor megjegyzésében bukkan fel újra a 20-as versben. Efron „szívélyesen” felajánl neki mindent anyagi vonatkozás nélkül.
Ábrahám tudja, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Efron egy olyan ajánlatot tesz neki, amelyet nem fogadhat el. Az egyre erőteljesebb ellenkezés viszont feltornázza az árat (Tucker 1966). Ábrahám csak egy barlangot akar venni, amely a földterület végében van, Efron mindkettőt ingyen adná neki, Ábrahám fizetni akar és túllenni az ügyleten, így végül nem csak azt kényszerül megvásárolni, amit eredetileg tervezett.

Összegzés

Ahogy a fentiekben kiderül, a forrásnyelvi szöveget irodalmi alkotásként kezeltük, és ennek megfelelően irodalmi szövegként fordítottuk. Véleményünk szerint az irodalmi szöveg csupán keretéül választja a gazdasági-kereskedelmi szituációt, annak sémáira (tárgyalás menete, tulajdonjogi, jogállási pénzügyi terminusok) épít, de az irodalom, nem a történetírás módján. Ezért a gazdaságtörténeti kutatás csupán megvilágíthatja az egyes elemeket, nem magyarázhatja meg szerepüket a történetben.

Bibliográfia

Sternberg, Meir 1991. „Double Cave, Double Talk: The Indirections of Biblical Dialogue”: Jason P. Rosenblatt (szerk.): „Not in Heaven”: Coherence and Complexity in Biblical Narrative, Indiana University Press, 28–57.
Cohn, R. L. 2003. „Negotiating (with) the Natives: Ancestors and Identity in Genesis”: Harvard Theological Review 96 (2), 147–166.
Tucker, G. M. 1966. „The Legal Background of Genesis 23”: Journal of Biblical Literature 85 (1), 77–84.
Yule, George 1996. Pragmatics. Oxford University Press.
Watts, Richard J. 2003. Politeness. Cambridge University Press.

Gen 23,3-16

Irodalmi adaptáció

Ábrahám félbeszakította gyászát, amíg elment a hettitákhoz, hogy megbeszélje velük Sára sírjának ügyét.

– Tudom, nem vagyok idevalósi – mondta nekik –, nem ismertek engem, de itt akarom eltemetni a feleségemet.

A hettiták végigmérték Ábrahámot.

– Nem idevalósi? Nem ismerünk? Egy vagy közölünk, sőt! A legjobb parcellát kapod, ami csak van az egész temetőben – válaszolták.

Ábrahám kihúzta magát, a jelenlévők felé fordult, majd enyhén meghajolt.

– Akkor, ha beleegyeztek, mondjátok meg Efronnak, hogy itt vagyok és miért jöttem.

– Efronnak. A Cóhár fiának?

– Neki.

– És mit mondjunk?

– Mondjátok meg, hogy el akarom temetni a feleségemet, és ezért megvenném a Makpélát. Ragaszkodom hozzá, hogy teljes árat fizessek. Nem csak bérelni akarom.

***

Efront a piacon találták, amint épp a dolgait intézte. A tömeg köréjük gyűlt, és fülét hegyezve figyelte, hogyan alakul a dolog.

Efron nagy hangon megszólalt:

– Neked adom az egészet, barlangostul-földestül, mindenestül!

Ábrahám ellenkezni próbált, de Efron nem hagyta szóhoz jutni.

– Nem, nem, barátom – nyugtatta őt Efron. – Temesd csak el a feleségedet. A népem rá a tanú, hogy megkapod az egészet, ingyen és bérmentve.

Ábrahám maga elé révedt. Az arra járók egyre szorosabban vették körbe őket. Így folytatta a tárgyalást:

– Nem, kérlek, figyelj rám. Kifizetem a teljes árat, nem adhatod nekem ingyen… a föld, a barlang, minden. Csak hadd temessem már el a feleségemet.

Efron arcán mosoly szaladt át. Közelebb hajolt Ábrahámhoz és a vállára tette a kezét.

– Hát nézz ide. Mennyit érhet ez a föld, meg a barlang… Négyszáz sékel, az még barátok közt se magas ár. Na, mit szólsz? És akkor végre a kedves feleségedet is végső nyughelyére helyezheted.

Ábrahám csak bólintott egyet.

– Négyszáz – mondta Efronra pillantva.

– Annyi. Kötött árfolyamú ezüstben – tette hozzá Efron, és összenézett a körülötte álló bámészkodókkal.

Ábrahám Efron tenyerébe számolta a pénzt, és ezzel megváltotta Sára sírhelyét.