Ókor

Bibliafordító szemináriumunk utolsó előtti órájára meghívtuk Kustár Zoltán tanszékvezető professzort (DRHE Ószövetségi Tanszék), a Magyar Bibliatársulat Szöveggondozó Bizottsága Ószövetségi Szekciójának elnökét, hogy beszéljen nekünk az 1975-ös, protestáns új bibliafordítás (Új Fordítás) általa irányított ószövetségi revíziójáról – hogy ezáltal betekintést nyerhessünk a hivatásos bibliafordítói tevékenységbe.
Kustár elnök úr nemcsak hogy elfogadta meghívásunkat, hanem konkrét szakirodalmat kijelölvén („Az új protestáns bibliafordítás (1975) folyamatban lévő revíziója és annak ószövetségi vonatkozásai”: Theologiai Szemle 2011/3, 138–147 = Református Szemle 105 (2012/1), 18–35: Pecsuk Ottó, szerk., A bibliarevízió műhelyéből. Budapest: Kálvin, 2012, 85–109, http://www.proteo.cj.edu.ro/refszemle/2012/Ref-Szemle-2012-01.pdf) előzetes diskurzust indítványozott, amelyben körvonalazhattuk a tanulmány olvasása során felmerülő kérdéseinket, problémáinkat, valamint a minket leginkább érdeklő témaköröket is megvitatásra javasolhattuk. Igen nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy elnök úr lehetővé tette ez előzetes elektronikus kommunikációt, gesztusát, erőfeszítéseit úgy értelmeztük, hogy komolyan veszi a szemináriumi csoport munkáját. A diskurzus a szeminárium során felmerülő dilemmák összegzésére is termékenyítőleg hatott, de általánosságban is elmondható, hogy a szeminárium résztvevőit lelkesítette és szakmailag inspirálta.
Kustár Zoltán a megfogalmazott kérdések, tárgykörök, illetve reflexióik mentén építette föl „Az új protestáns bibliafordítás (1975) folyamatban lévő, 2. revíziójának munkálatai – az Ószövetség/Tanach vonatkozásában” című előadását. Az előadás magas színvonalának, valamint az érzékletes, szuggesztív előadásmódnak köszönhetően valóban lehetőségünk nyílt betekintést nyerni az „élesbe menő”, felelősségteljes revíziós, bibliafordítói munkálatokba.
Mivel nem áll módunkban a közel másfél órás előadást közzé tenni, megkértük elnök urat, hogy előadása anyagát írásban is rögzítse, mégpedig oly módon, hogy kérdéseink, felvetéseink is helyet kapjanak benne. Kustár Zoltán tehát válaszok formájában utólag írásban is elküldte előadása vázát. Rovatunk profiljába az interaktív diskurzus közlése jobban is illeszkedik. (A kérdések, észrevételek stílusa, nyelvezete sokszor éppen az „internetes élőbeszédre”, az ún. csevegésre emlékeztet, ezért az eredeti formájukon nem változtattunk. A levelezés közlésében használt rövidítések, jelölések: KZ = Kustár Zoltán, A Magyar Bibliatársulat Szöveggondozó Bizottsága Ószövetségi Szekciójának elnöke, Cs = a kurzus résztvevői, szemináriumi csoport, ÚF = 1975-ös teljes protestáns új fordítású Biblia. A szögletes zárójelekben a szeminárium tanára, Koltai Kornélia magyarázó megjegyzései olvashatók.) Álljon tehát itt a tanulmányhoz, illetve az előadáshoz kapcsolódó élénk levelezésünk! Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a kérdések-válaszok a tanulmány elolvasása nélkül is nagyon tanulságosak, gondolatébresztőek, jól érthetőek, de a tökéletes megértéshez javasolt a tanulmány elolvasása is.
Kustár Zoltánnak ezúton is hálásan köszönjük az önzetlen, áldozatos, kiemelkedő szakértői munkáját!

Átfogó kérdések:

1.    Cs: Be tudná-e mutatni röviden a bibliaszövetségek rendszerét és bürokráciáját, s hogy milyen engedélyeztetési folyamat kell egy új fordításhoz?

KZ: A Magyarországi Református Egyház a Magyar Bibliatársulat Alapítványt bízta meg a bibliafordítás, -kiadás és -terjesztés egyházon belüli feladatával. A Magyar Bibliatársulat Alapítvány a 12 tanegyházat tömörítő Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának a fenntartásában működő, ökumenikus szervezet, így maga a Magyar Bibliatársulat Alapítvány is ökumenikus, az általa készített és gondozott bibliakiadás pedig a tagegyházak zömében a hivatalos, illetve az egyik hivatalos bibliakiadás.
A Magyar Bibliatársulat Alapítvány által készített fordítások vagy fordításrevíziók autorizálását minden tagegyház a maga belső egyházi rendje alapján végzi. A Magyarországi Református Egyház esetében – én erről tudok érdemben nyilatkozni – ez a jogkör az egyház legfőbb törvényhozó testületét, a Zsinatot illeti meg: a Zsinat rendeletben határozza meg az egyházban liturgiai célra használható, illetve az egyháztagok lelki épülése szempontjából egyéni tanulmányozásra ajánlott bibliafordítások körét. Jelenleg a református egyházban két bibliafordítás rendelkezik egyházi autorizációval: a Károli-biblia 1908-as revideált változata, valamint az 1975-ös új protestáns bibliafordítás (és annak 1990-es revideált változata).

2. Cs: Mennyire kötötte meg a kezüket, hogy revízióról van szó? Konkrétan: milyen koncepcionális vagy akár részletekre kiterjedő módosításokat hajtottak volna végre, ha új fordítást kellett volna létrehozni? És: jelent-e többletet, hogy a 75-ös új fordításhoz és a 90-es revízióhoz képest személyében teljesen új bizottság állt fel [75-ben és 90-ben ui. voltak személyi átfedések].

KZ: A revíziós jelleg erősen megkötötte a részletkérdésekben a kezünket, hiszen a revíziós munka kereteit megszabó Elvi dokumentum alapvetően az új protestáns bibliafordítás exegetikai és szövegkritikai döntéseinek megőrzésére, illetve stílusának, nyelvezetének tiszteletben tartására kötelez bennünket, és a „minimális változtatás elve” végig a munka egyik legfontosabb szabálya volt.
Hogy mennyiben jártunk volna el másképp, ha egy új fordítás elkészítésére kaptunk volna megbízatást? Meggyőződésem, hogy egy egyházban, ha anyagi és szellemi erőforrásai ezt megengedik, több bibliafordításnak kell lennie. Jó, ha van legalább egy, a formális megfeleltetés fordítói elvét követő Biblia és egy másik, modernebb és fiatalosabb nyelvezetű, a funkcionális ekvivalencia elvét követő fordítás. Az új protestáns bibliafordítást én az utóbbi kategóriába sorolom. Egy harmadik típusú, egyházi használatra szánt bibliafordítás elkészítésére jelenleg nincs sem igény, sem kapacitás. Ha szabad álmodoznom, akkor egy római katolikus–protestáns közös bibliafordításon szívesen dolgoznék még valamikor.
A személyi összetételhez: Az, hogy nincs átfedés a jelenlegi és az akkori Szöveggondozó Bizottság között, nagyban megkönnyítette azt, hogy szabadon bánjunk a szöveggel, és tapintatból vagy kényszerű tekintélytiszteletből ne kelljen a szükségesnek ítélt javításoktól eltekinteni.

3. Cs: Milyen javaslatok érkeztek a revízióhoz az internetes felületen? Az átlagolvasó miket kifogásolt a régebbi fordításban? Mennyire voltak ezek az észrevételek nyelvileg/teológiailag/tudományosan megalapozottak?

KZ: Az Ószövetség kb. 23 000 verséből 2008. december 31-éig 13 325 vershez érkezett egy vagy több módosító indítvány – ez az ószövetségi versek 58%-a. Csak a mérték érzékeltetésére hadd jegyezzem meg: Az 1990-es átdolgozás során az új fordításhoz valamivel több, mint 1300 hozzászólás és kritikai megjegyzés érkezett, az Ószövetségben pedig végül mintegy 1090 versben történt kisebb-nagyobb változtatás: ez azt jelenti, hogy az 1990-es revízió az Ószövetség verseinek csupán 4,7%-át érintette. A revíziós munka megkezdése után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a beérkezett javaslatok zömét nem lehet és nem is szabad az új fordítás szövegében megjeleníteni. A javaslatok kb. 70%-a ugyan egy szintén lehetséges, de tartalmilag nem pontosabb, stilárisan pedig semmivel sem szebb alternatívát kínál, amit emiatt, a minimális változtatás elvét követve, nem lehet figyelembe venni. Különösen igaz ez akkor, ha a javaslat egy gyakori kifejezés, szófordulat, vagy egy adott héber szó bevett fordítása kapcsán nem következetes, és így az elfogadása a fordítás konzisztenciájának gyengítését eredményezné. E kategórián belül a megjegyzések 5-10%-a kifejezetten archaizáló jellegű, és a Károli-biblia régies kifejezéseit szeretné belecsempészni a szövegbe (ilyen pl. az „ivadék” és az „atyafi” szó, a „mondotta” igealak vagy a passzív igeformák), ami alapvetően nem egyeztethető össze az új fordítás fordítói elveivel. A javaslatok 20%-a lehet az, ahol a magyar szöveg valóban stilárisan jobb, gördülékenyebb, mint az új fordítás jelenlegi szövege. Viszont ezeknek az eseteknek a zöme nemcsak a magyar szöveget, hanem magát az eredeti hébert is javítaná. A bibliai héber például hajlik arra, hogy az igéket a rövid tőmondatok elején többször megismételje. „És lett este és lett reggel” – olvassuk például többször is a papi teremtéstörténetben. Természetesen magyarosabb és stiláris elvárásainknak megfelelőbb lenne azt mondani, hogy „és lett este és reggel”, ahogy ezt egy hozzászóló konkrétan javasolta is, de itt ezzel a héber szöveg javítása, „megrövidítése” következne be. Ugyancsak hajlik a héber arra, hogy az igék alanyát egymás után minden mondatban megismételje, ami a mi stílusérzékünknek gyakran, főleg egyetlen versen belül, fölösleges szóismétlésnek tűnik. Ám az ide vonatkozó javaslatok elfogadása szintén a héber szöveg megrövidítését, illetve a modern ízlésünk szerinti átszerkesztését jelentené. Gyakran vonatkoznak javaslatok arra is, hogy a szövegben szereplő egyéb szóismétléseket szinonimák segítségével iktassuk ki – ám ha a szóismétlést maga a héber szöveg hozza, ez az eljárás szintén nem lenne elfogadható. Vannak bibliafordítások, amelyekben elfogadott az eredeti héber szöveg ilyen jellegű egyszerűsítése, kivonatolása, stiláris simítgatása (pl. a Luther-Bibel is ilyen), ám az új fordítástól ez az eljárás alapvetően idegen. A fordításnak ezen a jellegén nem szabad, és nem is kívánatos módosítani. A javaslatoknak kb. 10%-a lehet az, amelyik az új fordítás jelenlegi szövegénél valóban szebb vagy tartalmában pontosabb fordítást kínál, vagy esetleg olyan exegetikai problémára hívja fel a figyelmet, ami miatt az adott bibliai vershez valóban hozzá kell nyúlni. Ám ez utóbbi esetek zömében is legfeljebb figyelemfelkeltő értéke van a javaslatoknak, a felkínált megoldást csak elvétve lehet közvetlenül a bibliai szövegbe átemelni. A változtatás nélkül elfogadott módosító indítványok számaránya óvatos becsléseim szerint kb. 5%-ra tehető.

4. Cs: Milyen nyelvi igényei vannak az átlag bibliaolvasónak a beérkezett javaslatok alapján? Gondolok itt az emelkedettségre, szóhasználatra stb.

KZ: A javaslatok két, egymással összeegyeztetetlen igényt jelenítettek meg: az archaizáló, a Károli-biblia szóhasználatát jobban tükröző, ünnepélyesség iránti igény, ami nyilván inkább az idősebb nemzedék és a konzervatívabb egyházakból, illetve egyházi körökből kerülhetett ki, illetve a fiatalosabb, modernebb megfogalmazás iránti igény – nyilván a fiatalabbak, nyitottabbak, illetve az eredetileg nem egyházias közegből származók soraiból.

5. Cs: Kik a célközönség? A protestáns hívek, vagy tágabb rétegeket, más felekezetűeket, ill. nem vallásosakat is meg akar szólítani ez a revízió? Ezzel összefüggésben (ill. a 3. kérdéssel): kiktől érkeztek javaslatok? Milyen korosztály, társadalmi réteg, kvalifikáltság jellemzi a potenciális olvasókat, ill. a javaslatok beküldőit?

KZ: Mivel a Magyar Bibliatársulat Alapítvány egyházakat és egyháztagokat hivatott magyar Bibliával ellátni, így a célközönség valóban a „protestáns hívek”. Ezek szociológiai jellemzői ugyan tagegyházanként változhatnak, de a református egyházban ez többségében középkorú, illetve idős, közép- vagy felsőfokú végzettséggel nem rendelkező olvasót jelent. A revízió, mint ahogy az egyház, természetesen mindenkit igyekszik megszólítani: ennek jegyében a megértést ma már fölöslegesen nehezítő megfogalmazásokat igyekszünk kiiktatni. Meggyőződésem, hogy csak azt érti az egyháztag is igazán a Bibliában, amit egy nem egyháztag is ért. Sajnos a beérkezett javaslatok küldőivel kapcsolatban nincsenek adataim, de azt gyanítom, hogy a bibliakutatók, teológiai tanárok, illetve a lelkipásztorok között kell elsősorban keresni őket – azaz a hozzászólók köre és a célközönség nagy valószínűséggel nem fedi egymást. Ám a lelkészek esetében abból indulhatunk ki, hogy gazdag tapasztalatokkal rendelkeznek azon a téren, mit értenek meg az egyháztagok első hallásra/olvasásra a Bibliából, és mit nem.

6. Cs: A nevek átírása tekintetében milyen megfeleltetési rendszert használtak – táblázatban be lehet-e mutatni?

KZ: Az új protestáns bibliafordítás (ÚF) alapvetően kiejtés szerint, pontosan írja át a meghonosodott formával nem rendelkező ószövetségi neveket – természetesen egy egyszerűsített, a magyar ábécé betűkészletével gazdálkodó átírást alkalmazva.
Az ÚF a mássalhangzók átírásában az alábbi kulcsot követi:

Az ÚF tehát a néma א és ע hangokat, valamint a mater lectionisokat nem írja át, nem tesz különbséget az azonos vagy hasonló kiejtésű mássalhangzók, úgymint a ה és a ח (h), a ט és a ת (t), a כ és a ק (k) valamint a ס és a שׂ (sz) átírása között. Szintén nem jelöli a begadkefat betűk­ben a dáges lene meglétét vagy hiányát, kivéve természetesen a פּ (p) és a פ (f) betűk esetében. Az ÚF a kettőzött mássalhangzót (dáges forte) a megfelelő hangértékű betű megkettőzésével jeleníti meg.
A mássalhangzóknak ettől az átírásától az ÚF csak a jód esetében tér el lényegesen, amennyiben azt – bizonyos nyelvtani formák esetében, alapvetően a Károli-bibliát követve – nem írja át, holott a héber olvasás szabályai szerint azt ki kellene ejteni. A revízió ezt az átírási következetlenséget igyekszik kiiktatni, amennyiben a kiejtett j hangot a magyar névalakokban is megjeleníti.
A magánhangzókat az ÚF szintén fonetikusan írja át, az alábbi kulcs szerint:
patach és chatéf patach: a // qámec: á // qámec chatúf és chatéf qámec: o // hólem és hólem magnum: ó // qibbúc: u // súreq: ú // szegól, szegól gádól és chatéf szegól: e // céré és céré gádól: é // híreq: i // híreq gádól: í // swá mobile: e.
A magánhangzók átírása során az ÚF tehát nem tesz különbséget a teljes magánhangzó és az annak megfelelő ún. fél-magánhangzó (chatéf-hangzó), a plena és a defectiva írásmód között, és bár a hosszú és rövid magánhangzókat alapvetően az átírásban is megkülönbözteti ( o­ – ó, u – ú, i – í), a magyar nyelv hangzókészletére való tekintettel a hosszú és rövid e, vagy a hosszú és rövid é között nem differenciál. A néma swá-t az ÚF nem írja át. Következetlen az ÚF a híreq gádól, illetve a qámec átírásában, a Károli-biblia névátírásait követve ugyanis a szó végén az á-t és a hosszú í-t alapvetően, a szó belsejében pedig a hosszú í-t is jórészt kerüli.

Észrevételek, burkolt, ill. konkrét kérdések:

(Idézetek a tanulmányból, idézeteken belüli kiemelés Cs-től)

1. Cs: 1.3.2. A beérkezett javaslatok értékeléséről (…) „stilárisan pedig semmivel sem szebb alternatívát kínál egy gyakori kifejezés, szófordulat, vagy egy adott héber szó bevett fordítása kapcsán nem következetes”

a) a stilárisan szebb: itt még elég homályos, hogy mi a stilárisan szép, később a magyartalanság kiküszöbölésével valamivel pontosabbá lesz. Bár, hogy ne legyen a héber „megrövidítve”, mégis megmarad a stilárisan nem szép megoldások egy része tartalmilag pontosabb: milyen szempontból? mint később kiderül, inkább az információt tekintve, mint a regiszter oldaláról vagy a pragmatika felől.

KZ: A „szép” valóban szubjektív kategória, de egy csoport közös esztétikai elvárásai, illetve értékítélete elég nagy pontossággal azonosítható, lásd a spontán „kánonképződés” folyamatát a szépirodalom vagy a képzőművészet terén. A bibliai szöveg esetében a szubjektivitás hatékony ellenszere a bizottsági munka, melynek során esztétikai kérdésekben is mindig a „közmegegyezés” győz.
Tartalmilag pontos: azaz a fordítás a lehető legtöbbet jeleníti-e meg az eredeti szöveg nyelvi és tartalmi információiból.

b) következetesnek kell lenni a héber fordulatok fordításakor? akkor is, ha más jelentésárnyalat jelenik meg benne?
[ez azt akarná jelenteni, hogy a héber nyelvtörténet órán elég sokat foglalkoztunk azzal, hogy bizonyos szavak, szószerkezetek, idiómák jelentése, vagy akár hangulata stb. megváltozott a fogság után a fogság előttihez képest – kell-e ezt jelezni a fordításban: magyarul: kell-e „erőltetni” az azonos fordítást, ha már a héberben sem jelenti ugyanazt?]

KZ: Nyilvánvaló, hogy ugyanazt a szót vagy kifejezést egy bibliafordítás sem adhatja vissza a kontextustól függetlenül mindig ugyanúgy. Olyan szavak visszaadására, mint pl. a tóráh, természetesen a bibliafordítások is eltérő szavakat használnak, attól függően, hogy az a papi útmutatást, az egyes törvényt, vagy a Gen–Deut irodalmi korpuszát hivatott-e megjelölni.

Ha azonban egy fogalom jelentésének a módosulása a szakirodalomban nem dokumentált, akkor a fordításban az indokolatlan variációkat, amennyire csak lehet, fontos elkerülni. Ezt a fajta belső konzisztenciát nem csak a filológiai pontosság követeli meg. A bibliai szöveg esetében legalább ilyen lényeges szempont a keresztyén hermeneutikának az az elve is, hogy Szentírást a Szentírással kell magyarázni. Ez azt jelenti, hogy az olvasónak a nemzeti fordításokban is észre kell vennie az egyes igehelyek közötti összefüggéseket. Látnia kell, hol idézi szó szerint az egyik bibliai szakasz a másikat, vagy hol használja egy szerző ugyanazt a szót, kifejezést, szófordulatot, mint más szövegek – azért, hogy a párhuzamos igehelyeket az adott bibliai hely megértéséhez figyelembe lehessen venni.

2. Cs: „a Károli-biblia régies kifejezéseit szeretné belecsempészni a szövegbe” – nem kellene elválasztani a filológiai igényt a fogyasztók igényeitől? a bibliás nyelv nem mesterségesebb konstruktum, mint „az emelkedett köznyelv”, ami a stiláris cél?

KZ: Mi a „bibliás nyelv”? Ki definiálja ezt? Mely bibliafordítás képviseli ezt, és melyik nem? Nyilván a Káldi-fordításon nevelkedett katolikus testvéreink számára a „bibliás nyelv” más, mint a Károli-biblián nevelkedett protestáns olvasóké. Az azonban, hogy az új protestáns bibliafordítás (remélt) olvasóinak többsége számára mi a régies, mesterként vagy egyenesen érthetetlen, empirikusan is letapogatható, és a Magyar Értelmező Kéziszótár osztályozása ezen a téren bizonyára tudományosan is kellően megalapozott.

3. Cs: „emelkedett, mai beszélt köznyelvi szint” – akkor is, ha a héber nem emelkedett és nem köznyelvi? úgy tűnik, hogy a stílus nem az eredeti stílusát kívánja leképezni, annak a regiszternek a modern magyar megfelelőjét hozni, hanem csak nyelvtani-stiláris jegyekről van szó, mint a 3.3.4.-ben
[azaz: kell-e egységesíteni a fordítás stílusát, ha a héberben azonos könyveken belül is különféle szövegtípusok, stílusok jelenhetnek/jelennek meg]

KZ: Igen, akkor is. Az 1975-ös új protestáns bibliafordítás készítése során világosan megfogalmazódott ez az igény. Itt tehát a műfordítás és az egyházi bibliafordítás szükségszerűen elválik egymástól. Az Ószövetség/Tanakh gyakran egyáltalán nem emelkedett, néha egyenesen nyers, sőt közönséges megfogalmazásait tompítva, a mai közízlést nem sértő formában kell megjelenítenünk – még akkor is, ha mondjuk Jeremiást vagy Ezékielt ilyen szempontok egyáltalán nem kötötték. Tegyük azonban hozzá: a Genezis történeti elbeszélései vagy a Deuteronómium jogi szövegei, a papi író vagy a Jahvista, Ámósz vagy Ezékiel, illetve a Példabeszédek és a zsoltárok között a stiláris eltéréseket ebben a fordításban is lehet érzékeltetni.

4. Cs: „héber szöveg javítása, megrövidítése következne be”

a)      – ez elkerülhetetlen

KZ: Igen, számos esetben annak ítéltük mi is, és ezen a téren nem változtattunk az új protestáns bibliafordítás szövegén. Ám számos helyen ezek az apró rövidítések stilárisan fölöslegesek, hiszen nem eredményeznek szebb vagy gördülékenyebb szöveget, tartalmilag pedig gyakran zavarónak tűnnek, mert igenis törölnek a szövegből fontos információt. A pontosság itt lényegesebb szempont, mint a szépség, mindenekelőtt akkor, ha a héber szöveg lerövidítését a referenciafordítások többsége (vagy egyike sem) nem támogatja, és a többi magyar bibliafordítással való összehasonlítás az új fordítás megbízhatóságával kapcsolatban indokolatlan kételyeket támaszthat.
Egyetlen példa: A Num 23,18-ban a qúm igét hagyja az új fordítás fordítatlanul, nyilván azért, hogy a költői szöveget egyszerűsítse: „Hallgass csak rám, Bálák, figyelj ide, Cippór fia!” Ám a qúm ige lefordítása sem stiláris, sem költői szempontból nem jelentene problémát: „Kelj fel, Bálák és hallgass rám, figyelj ide, Cippór fia!” Ahogy például a Bír 3,20 is mutatja, a prófétai kijelentést a címzettnek állva kellett végighallgatnia – ez itt is lényeges információ, amit nem szabad a magyar fordításból kiiktatni.

b) talán a stiláris megrövidítés is felmerül, ha a hébert a mai magyar köznyelv stílusában kívánják átültetni, az igazán nehéz kérdés a héber eredeti stílusának és egy adott szöveg stílusának az elhelyezése lenne a héber korpuszban fellelhető stílusok között, és akkor még a héber köznyelv rekonstruálása fel sem merült, amit esetleg – csak spekulatívan – a beszélt nyelviségre utaló fordulatok, kortárs – amikor jobban datálható a szöveg keletkezése, vagy hogy milyen korra reflektál – források mutathatnak.

KZ: Egy egyházi használatra szánt bibliafordítás a műfordításnak ezekre a kifinomult igényeire nem tud tekintettel lenni, és különösen nem vállalhatja magára a kísérletezés kockázatát. Ha egy bibliafordítás(-részlet), ami ennek az igénynek is megfelelne, végre megszületne, és látnánk annak az egyházi fogadtatását, akkor tudnánk mérlegelni, hogy mennyi nyereséggel és mennyi veszteséggel jár ezeknek a szempontoknak az érvényesítése egy egyházi használatra szánt Bibliában. Szóval, csak hajrá! 

c) csak maradva a vesszőparipánál: a lemor kihagyása is „megrövidíti” a hébert, más elem hozzáadása pedig megtoldja pl. a wayyomer kifejtése mint „azt mondta”, benne van a tranzitív? pl. 1Gen 22 van lemor, de fordításban nincs. „Azután megáldotta őket Isten:” kettőspont a lemor? [Ezt az észrevételt Götz Andrea írta, aki a lemor funkcióit, jelentését kutatja.]

KZ: A funkcionális ekvivalencia elve azt követeli, hogy az egyenes idézetek bevezetését a fordításban a magyar nyelvben szokásos eljárások egyikével oldjuk meg, hiszen mi sohasem beszélünk így: „József Attila ezt írta, mondván: A palánkon hiába néz át…”; „Édesapám azt kérte, mondván: Eredj fiam…” Ugyanez igaz egyébként a héber mondatkezdő wáw consecutivumra is, aminek a megjelenítése „és” kötőszóval – kopulatív funkció esetében – a magyar nyelvben fölösleges.

5. Cs: qúm – mindig felmerülő probléma, itt [= a tanulmányban] nem ment nagyon bele.

KZ: Valóban, a kérdés „megérne egy misét”, hiszen pl. ezt az igét is a héber előszeretettel használja lényegében segédigévé degradálva, csupán az instans (beálló) cselekvés vagy (a magyar határozószói vagy igekötői értelemben) a cselekvés irányának jelölésére is. Az adott helyen, a Num 23,18-ban a kérdés éppen az, hogy ez utóbbi funkciók egyikében áll-e az ige, és akkor önálló lefordítása mellőzhető (= új fordítás), vagy itt önálló igeként egy különálló cselekvést akar jelölni. Én ez utóbbira gondolok: a szó a próféta előtti kötelező tiszteletadásra, a felállásra szólít fel, és ezért a revízió során a fordítást ebbe az irányba módosítottuk.

6. Cs: 3.3.3. „A régies szavak kiiktatása” – valójában már nagyon régies szavainkról van itt szó, amelyeket a 75-ös új fordítás sem kellett volna használjon, hiszen akkor sem voltak már használatban a magyar köznyelvben (atyafi, szolgáló, leány stb.). Nem inkább valami régi adósság törlesztéséről van itt szó, és nem pedig a valódi, 21. század 2. évtizedének szótárfrissítéséről? Ilyen jellegű, a mai, kortárs szófrissítésre ui. nem látunk példát.

KZ: Valóban, régi adósság törlesztése ez, mert a most lecserélt szavak vagy kifejezések egy része már 1975-ben is, de 1990-ben mindenképpen frissítésre szorultak volna.
A 21. század 2. évtizedének szótárát természetesen nem vehettük alapul. Egyrészt, mert ez a szótár nem létezik, másrészt, mert szerintem maga a nyelv sem: 2012-ben a társadalom egyes csoportjai ma is más-más rétegnyelvet beszélnek, melyek más-más mértékben nyitottak a régebbi korok irodalmának nyelvezete, vagy éppen a tini-korosztálytól kiinduló divatjai felé. Az igény egy egyházi bibliafordítás terén világos: azt a nyelvezetet és szókészletet kell megtalálni, amit a potenciális olvasótáborból a legtöbben használnak, vagy legalábbis értenek, illetve ami a legkevesebbekben kelt esztétikai elutasítást, megütközést, esetleg megbotránkozást.

7. Cs: 3.3.4. „Stiláris javítások” – az itt hozott példák nem igazán stiláris természetűek, inkább vagy hibásan, vagy nem megfelelően használatos kifejezések kiiktatásáról van szó. A hebraizmusok kiiktatása valódi stiláris javítás lehet, de akkor azt ennél a pontnál kellene részletezni, nem indokolt az önálló pontban való bemutatása (3.3.5.)

KZ: Valóban, a választott példák inkább nyelvhelyességi természetűek, mint ahogy a hebraizmusok is azok . A hebraizmusok elkülönítését a cikkben kizárólag nagy számuk indokolta.

8. Cs: szórend – ami a topik-komment elrendezés miatt hangsúlyos lehetne – nem került elő, pedig a magyar fordítás hébertelenítése szempontjából is érdekes

KZ: A cikkben külön kategóriaként nem jelent meg, a stiláris javítások alá lettek ezek is besorolva – de valójában elvégzett javítások százai tartoznak ide.

9. Cs: 3.3.5. „Hebraizmusok kiiktatása” – belső tárgy – mint a figura etimologica egyik fajtája: feltehetőleg a konkrét esetekben a héberben funkciója van, annál is inkább, mert explicit tárgy nélkül is megkapjuk ugyanazt az értelemet, ezt a funkciót nem kellene leképezni a fordításban a funkcionális ekvivalencia szellemében?

KZ: Legfeljebb a formális megfeleltetés szellemében lehetne megjeleníteni, ahogy ezt a fordítás jelenleg (még) meg is teszi. A funkcionális ekvivalencia azt követeli, hogy a megfelelő magyar kifejezéssel adjuk vissza a hébert, függetlenül attól, hogy a magyar ekvivalens nem figura etimologica. A magyar nem mondja azt, hogy „áldoztam egy áldozatot”, sem azt, hogy „vétkeztem egy vétket”, hanem azt mondja: „bemutattam egy áldozatot; elkövettem egy vétket / vétkeztem”. Természetesen a héber figura etimologica kapcsán gyakran tetten érhető szándék a nyomatékosítás: ezt viszont a nyomatékosításnak a magyar nyelvben használt eszközeivel kell megpróbálni visszaadni.

10. Cs: 3.3.6. „Zavaró inkonzisztenciák kiiktatása” – fent már megfogalmazódott, itt konkrétan is: akár a Tórán belül is módosulhat pl. a kontextusnak megfelelően egy szó jelentése (az adott kontextus nem írja-e felül az általánosnak gondolt jelentést), vagy pl. mert egy kései szövegrészletről van szó. A mispát, tudjuk, igen sokféle jelentéssel bír. Az exegetikai szempontokon kívül a tisztán héber nyelvi szempontok mennyire határozzák meg – befolyásolják a fordítást, ill. revíziót? és: a „véka” éppen egy archaizmus vagy népi kifejezés, aligha tudja egy átlagember, milyen űrmértékről van itt szó. Nem szerencsésebb az éfát használni következetesen?

KZ: Ha egy szó jelentése a héberben idővel módosult, akkor arról, bízom benne, a Szöveggondozó Bizottság ószövetséges szakemberei is tudnak, és a fordításban erre figyelemmel is vagyunk, lásd a tóráh már fentebb idézett példáját. De engem elég nehéz lenne meggyőzni például arról, hogy a terúmáh szót nyelvtörténeti okokból kell az Exodus, a Leviticus és a Numeri papi szövegeiben könyvenként (!) következetesen eltérő módon magyarul visszaadni, viszont a Deuteronómiumban (ami ugye maga is egy komplex folyamat eredményeként, több száz év alatt állt össze) következetesen ugyanúgy kell fordítani, mint az Exodusban – mert az új fordításban jelenleg ez a helyzet. A cikkemben – általános szabály felállítása helyett – az ilyen típusú hibákra kívántam felhívni a figyelmet. Ennél a példánál maradva: a jelenlegi helyzet nyilván úgy állt elő, hogy más-más személy fordította a Tóra adott könyveit, mindenki keresett egy szót a terúmáh visszaadására, és aztán nem gondoskodtak arról, hogy az eltérő fordítói megoldások közül egyet kiválasszanak és következetesen érvényesítsenek (azaz a szuperrevízó elmaradt). Az 1975-ös fordításnak az ilyen típusú hibáit az akkori Szöveggondozó Bizottság egyik tagja, dr. Karasszon Dezső az egyik cikkében maga is nevesíti.
Éfá/véka. A református egyház tagjainak többsége falusi közegben él, vagy egy-két generációt visszamenőleg abból származik. Így a többség annyit még bizonyára tud, hogy a véka a gabona tárolására szolgáló edény, illetve hogy egy űrmérték is egyben, még akkor is, ha valószínűleg azt már valóban nem tudná megmondani, hány liter is (volt) egy véka. De elismerem: az éfá vékával való fordítása nem csupán translatio (még csak a funkcionális ekvivalencia értelmében sem), hanem szinte már (anakronisztikus) transculturatio. Amíg azonban a bibliaolvasók legalább felénél még feldereng a véka szó jelentése, több információhoz jut vele, mint az éfá szóval.

11. Cs: 3.3.8. „A héber szöveg stiláris alapú lerövidítése” – itt megint arra lehet gondolni, hogy egy helyen a személyes névmás fontos lehet, máshol nem, amit később megemlít, és sajnos a stílus csak alapvető nyelvtani elemeket érint, a stilisztika, mint az egész szövegre, nem a héber nyelvi felépítésére kiterjedő jelenség, nagyon érdekelt volna.

KZ: A „stiláris alapú lerövidítés” alatt természetesen a magyar fordítás stiláris igényeire gondoltam, azaz arra, hogy bizonyos héber lexémák megfelelőit a magyar fordításban nem jeleníti meg a fordítás. Egyébként egyetértek: a funkcionális ekvivalencia fordítói elv esetében nem cél az, hogy minden héber lexémának legyen egy magyar megfelelője a fordításban. Így például egy héber névmás megjelenítése a magyar fordításban hol indokolt, hol nem. Ez attól függ, hogy az adott szövegben mi annak a funkciója: a névmás + participium = jelen idejű folyamatos cselekvés kifejezése esetén általában elhagyható, ragozott igealak mellett viszont általában nyomatékosít, s így a megjelenítése a fordításban is lényeges lehet.