Götz Andrea
Az ekvivalenciáról általában
Az ekvivalencia a fordításelmélet alapvető fogalma. Ennek ellenére a szakmában nincs egyetértés abban, hogy (1) pontosan mit takar a fogalom, (2) melyek a különböző válfajai, ill. ezekre pontosan mi jellemző.
Az egyet nem értés olyan mértékű, hogy amíg bizonyos kutatók a fordítást az ekvivalencia függvényének tartják, elméleti alapokra fektetik és meghatározzák kritériumait, mások elvetik a fogalmat és kifejezetten károsnak tartják a fordítástudomány szempontjából (Baker 2008, 96).
Tárgyalnunk kell tehát a fordításelmélet számos ekvivalencia fogalmát, vagyis azt a minőséget, amely a fordított szövegekben megfigyelhető (tautologikusan: ami az ekvivalens szöveget a nem ekvivalens szövegtől elválasztja.)
Az ekvivalencia értelmezésére mindig nagy hatással voltak a mindenkori nyelvészeti fejlemények, így a generatív iskola, a pragmatika és a funkcionális-kognitív nyelvészet vívmányai is.
Az ekvivalenciát elöljáróban a „forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg egyenértékűség”-eként (Klaudy 1999, 87) határozhatjuk meg. Ugyan az ekvivalencia már említett kritikája a (bármilyen szempontú) egyenértékűséget is kétségbe vonja. Az ekvivalencia hátterében ugyanis az az elképzelés (nem tény) áll, hogy megtalálható a célnyelvben az a forrásnyelvi elemnek megfelelő pár, amely ugyanazt a létezőt fedi a valóságban. Ez pedig nyelvtől független, állandó jelentést feltételez, tehát így a fordítás ugyanazt a jelentést közvetíti.
Az ekvivalenciát erős kritika érte a 80-as, 90-es évektől kezdve, ezért e fogalom hívei az ekvivalenciát egyre inkább a két szöveg egymással való kapcsolataként fogják fel, tehát nem a nyelvi rendszerek elvont síkján (Kenny 2008, 96, 98).
Nagy vonalakban az ekvivalencia értelmezéseit a kvantitatív és kvalitatív megközelítés nyomán oszthatjuk fel. Természetesen e kettő egymással ötvöződhet, némely megközelítésben az ekvivalencia különböző fajtáit jelöli, amelyek közül igény szerint lehet választani.
Ekvivalencia-értelmezések
Kvantitatívnak tekinthetjük azokat, amelyek a nyelvi jelek valamely szintjére, pl. a szavak vagy a szöveg szintjére korlátozódnak, és az ekvivalenciát (ill. fokozatait) ennek fényében abban látják, mennyire feleltethetők meg egymásnak a forrásnyelv és célnyelv kifejezései. Így pl. Kade felosztásában teljes ekvivalencia (Klaudy 1999, 93) – one-to-one equivalence (Kenny 2008, 96) – akkor jön létre, ha a forrásnyelvi és célnyelvi szövegben egymásnak egyetlen állandó kifejezés felel meg, ez történik pl. szabványosított terminusok esetében (Klaudy 1999, 93). A többi ekvivalenciaszint pedig ezek után azzal összhangban alakul, hogy a fordító hány lehetséges, de nem egyenértékű megfelelő közül választhat.
A formális ekvivalencia – az évek során különböző módon vázolt – válfajai is ide tartoznak. Formális ekvivalencia Catford elképzelése szerint akkor áll fenn, ha a célnyelvi és a forrásnyelvi elem ugyanazt a helyet foglalja el mindkét nyelv rendszerében (Klaudy 1999, 89). Ebből pedig az következik, hogy a formális ekvivalencia meglehetősen ritka, hiszen még alapvető fogalmak között sem találunk teljes megfelelést a különböző nyelvekben (vagyis a nyelvek nem egyformán használják azokat), ill. rokonnyelvek esetében, amelyek nagyfokú strukturális egyezést mutatnak sem számíthatunk arra, hogy az egyes grammatikai vagy lexikai elemek azonos szerepet töltenek be a nyelvi rendszer egészében.
Nida formális ekvivalencia-felfogása ennél tágabb, de még jobban kötődik a felszíni jelenségekhez. Szerinte a formális ekvivalencia része nemcsak a grammatikailag hű, vagyis a forrásnyelvi nyelvtani kategóriákat az azokkal paralel célnyelvi osztályokkal való fordítás, hanem az eredeti szöveg központozásának, mondathatárainak, egységeinek megtartása is.
A kvalitatív megközelítés a forrásnyelvi szöveg funkcióját kívánja megőrizni és átültetni célnyelvbe. Ide sorolhatjuk a forrásnyelvi szöveg kulturális jelentőségét, kommunikatív célját, pragmatikai vetületét hangsúlyozó megközelítéseket.
Nida dinamikus ekvivalenciája a szövegnek a célközönségben kiváltott hatására összpontosít (később elképzelése funkcionális ekvivalenciaként kibővült), ezt az ekvivalenciát Koller pragmatikainak nevezi (Baker 2008, 97). Nida–Waard értelmezésében a funkcionális ekvivalencia az a fordítás, amely az eredeti jelentést „a lehető leginkább megközelíti”. A fordításnak ebben az esetben „szocioszemiotikai és szociolingvisztikai” szempontokat is figyelembe kell vennie. A funkcionálisan ekvivalens fordítás „azt a célt szolgálja, hogy a befogadók úgy értsék a lefordított szöveget, ahogyan az eredeti befogadók értették az eredeti szöveget” (2002, 50). A fordító mellett, akinek nincs éppen könnyű dolga, ha ezt az ekvivalenciát kívánja megvalósítani, a befogadóknak is „nélkülözhetetlen szerepe van” (Nida–Waard 2002, 46), mivel a fordító az ő szempontjaikat is igyekszik figyelembe venni és megvalósítani, hiszen nekik szól és értük készül a fordítás. A fordítóra nehezedő feladatot és a befogadó központi szerepét jól illusztrálják a következők: „A funkcionális ekvivalencia azonban nemcsak a forrásszöveg jelentésének tökéletes megértése, de a fordítás azon módja is, amelynek eredményeképpen a szándékolt befogadók feltehetően megérthetik a szöveget.” (Nida–Waard 2002, 11)
Az ekvivalencia kritikája
Az ekvivalencia vizsgálata erősen támaszkodik a „kutatók” ekvivalencia-felfogására. A fordításban és annak befogadásában ugyanis – ahogy Klaudy (1999, 87) megjelöli – az olvasó, a fordító és a kutató azok a résztvevők, akik rendelkeznek, ill. kialakítanak egyfajta ekvivalencia-felfogást. Az olvasó és a fordító álláspontját a fordításelméletben gyakran hanyagolják.
Kritika érte az ekvivalenciát magát és azt is, hogy milyen, ill. mekkora területre korlátozódik. Egyesek az extralingvális elemeket, tehát a nyelven kívüli valóságot (nem elsősorban a reáliákra gondolva) is bevonnák az ekvivalencia hatókörébe, míg mások ellenzik, hogy a nyelven túli valóságra is kiterjesszük a fordítás problémakörét (Kenny 2008, 97).
Ahogy a fordítás modellálásával kapcsolatban megfogalmazódott az elvárás, hogy deskriptív és ne preskriptív irányból közelítsen – vagyis empirikus adatokra alapozva szűrje le megállapításait, nem pedig egy adatokkal nem bizonyított, absztrakt rendszert állítson fel –, az ekvivalencia vizsgálatával kapcsolatban is felmerülhet bennünk ugyanez az igény (ehhez l. Komisszarov ekvivalencia-felfogását Klaudy 1999, 96). Végső soron az olvasók azok, akik fogyasztói lesznek a célnyelvi szövegnek, a fordítók pedig azok, akik valamilyen ekvivalencia-minőséget megteremtenek, ill. azt ellenőrzik, ezért a kutatók feladata ebben az esetben az eredmény és folyamat vizsgálata, nem pedig azoknak teoretizálása.
Az ekvivalencia problematikájának magva a nyelvi jelentés problematikájában keresendő (Kenny 2008, 97), hiszen ha a forrásnyelvi szöveg jelentésaspektusainak értelmezésével gondjaink vannak, az sem lesz világos, hogy mit és hogyan ültessünk át a célnyelvbe.
Az ekvivalencián túl
Az ekvivalencia – vagy annak egy-egy kritériuma – akár fordítás nélkül is megvalósulhat. Pl. ha a forrásnyelvi és a célnyelvi közönség számára is ismeretlen nyelvű betét szerepel a szövegben, annak ugyanazt a hatást kell kiváltania és ugyanazt a szerepet betöltenie. Ezenkívül a célközönség elfogadhatja nemcsak a rossz, hanem a nem ekvivalens fordítást is, hiszen a valóságban ritkán történik meg, hogy kikérnék a véleményét.
Az ekvivalencia már említett kritikája helyettesítő fogalmak bevezetését eredményezte. Toury megalkotta az adekvátság és elfogadhatóság fogalmát (Klaudy 1999, 101), ezzel a célnyelvi közönség és szövegkultúra elvárásait helyezte az előtérbe.
Snell-Hornby nézete szerint pedig „az ekvivalencia nem alkalmas arra, hogy a fordítástudomány központi kategóriája legyen” (Klaudy 1999, 101), fogalma „olyan homályos lett, hogy használhatatlanná vált” (Kenny 2008, 99).
Egyesek az ekvivalenciát empirikus kutatásokkal kívánják rehabilitálni, adottnak elfogadva meglétét a fordított szövegekben, mások az elméleti kereteket szeretnék szorosabbra húzni (Kenny 2008, 99).
Végszóként annyit megállapíthatunk, hogy az ekvivalencia az a „sajátos intertextuális kapcsolat”, amelynek megnyilvánulását „kizárólag fordítások” esetében várjuk el a szövegtől (Kenny 2008, 99).
Bibliográfia
Kenny, D. 2008. „Equivalence”: M. Baker – G. Saldanha (szerk.): Routledge encyclopedia of translation studies. Routledge.
Klaudy K. 1999. Bevezetés a fordítás elméletébe. Scholastica.
Waard, Jan de – Nida, Eugene A. 2002. Egyik nyelvről a másikra. Funkcionális ekvivalencia a bibliafordításban. Ford. Pecsuk Ottó. Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója.
