Ókor

Bibliafordítás 07 – Ekvivalencia a gyakorlatban

Götz Andrea

Mit jelent az, hogy „ekvivalens”?

Nem arról van szó, hogy a kutatók empirikus módszerekkel kimérték volna, mely fordítási eljárások eredményeznek ekvivalens, tehát az eredetivel egyenértékű szöveget. Tesztelhetnénk ezt úgy, hogy mérjük, mely fordítási típusban készült szövegből értik meg ugyanazt a célnyelvi és forrásnyelvi befogadók – ami ókori szövegek kapcsán eleve lehetetlen lenne.
Az ekvivalencia tehát egyenértékűséget, de nem szó szerinti egyezést jelent. Képzeljük el, hogy egy angol tündérmesét szó szerint fordítunk le – pl. a „once upon a time” és hasonló kifejezéseket –, és nem a magyar népmese-irodalomból ismert, bevett fordulatokkal. Vannak kellékeink a mesék megírásához, amelyeket ekvivalensnek fogadtunk el, annak ellenére, hogy a szöveget létrehozó kulturális közegek merőben eltérnek egymástól. Tehát a konvenciónak nagy szerepe van.
Az ekvivalencia többet feltételez, mint a félrefordítások puszta hiányát és a tartalmi egyezést: olyan szöveget, amely az eredetivel azonos funkciót tölt be és feltűnés nélkül illeszkedik a célnyelven készült hasonló szövegek sorába.
A héber bibliai narratívákhoz viszont nincsen ekvivalens műfajunk. A fordulatok, amelyek a héberben a szöveg szokásos építőelemei, a magyarban különlegesnek hatnak, ha hűen fordítjuk őket, hiszen a magyarban nem használatosak (és más modern nyelvek esetében sem találjuk meg őket).
Azonban nemcsak pusztán egy szövegről van szó, nyelvi és nyelvben kódolt információról, hanem kulturális, szellemi termékről is, amely az őt létrehozó társadalmi-kulturális helyzetben ellátott egy funkciót és megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek. Ezt a kulturális közeget gargantuai feladat lenne rekonstruálni, méghozzá annak biztosítéka nélkül, hogy valaha sikerrel járhatnánk.
Fogalmazhatunk így is: milyen a jó fordítás? – hiszen tulajdonképpen erről van szó. Az ekvivalencia kritériumait, ha nagy vonalakban gondolkodunk, ugyanúgy a társadalom és adott rétegkultúra írott-íratlan, kimondott-kimondatlan szabályai határozzák meg, mint azt, hogy mit tekintenek jó írásnak. Szűkebben értelmezve az adott csoportok megszabják, milyen szakkifejezéseket, szóhasználatot, regisztert, mondatszerkesztést stb. írnak elő saját használatukra.
Ebben a bonyolult helyzetben a fordításelmélet sem ad támpontot. Az ekvivalencia teoretikus alapjait kár felemlegetni, azt remélve, hogy attól útmutatást kaphatnánk vagy ihletnél többet meríthetnénk belőle. Arról nem is szólva, hogy a mindig feltételezett, de ritkán megkérdezett célnyelvi befogadók csak mint adatközlők vehetnek részt az elméleti diskurzusban.
Hasonló módon a fordítási gyakorlat és a fordításelmélet ritkán keresztezi egymás útját – ami bizonyos szempontból érthető is, hiszen a fordítástudomány leíró megközelítése nem is viselkedhet más módon, a preskriptív irányzat pedig csak korlátozottan van hatással a fordítói gyakorlatra. Ugyanakkor a gyakorlatban nem hasznosítható, vagy a gyakorlat által nem igazolható elméletek majdnem egyeduralkodóak a fordításról való gondolkodásban.

A bibliafordítás és az ekvivalencia

A bibliafordítás speciális problémáit a bejegyzésekben sokszor tárgyaljuk, néhány pontot érdemes mégis megismételni.

Jelentés és funkció

Sokszor a szöveg tulajdonképpeni jelentése is problémát okoz – lehet a nyelvtani szerkezet a probléma, vagy előfordul, hogy nem tudjuk pontosan, mi az a jelenség, amelyet a szavak és kifejezések leírnak.
Ennek több oka is lehet. Előfordulhat, hogy az adott szó, kifejezés ritka, ezért nem áll rendelkezésünkre elegendő kontextus az értelmezéséhez – vagy a meglévő szövegkörnyezetek túl változatosak ahhoz, hogy segíthetnének –, az is lehetséges, hogy az adott szó csak azon az egy helyen szerepel, más forrásaink egyáltalán nincsenek. Ilyenkor szokásos a rokon nyelvek és közeli kultúrák nyelvi anyagára hagyatkozni és a nyelvi és kulturális összehasonlítás eszközeivel élni.
Más problémát jelent, ha ismerünk egy szót vagy szókapcsolatot, azt hisszük, hogy az értelmével is tisztában vagyunk, de igazából nem tudjuk, a valóságban mit írhatott le, ezelőtt évezredekkel. Mit jelent pl. a „szolga”? Van-e különbség az eltérő lexémák között, amelyeket mind „szolgának” vagy „rabszolgának” fordítunk – lehet-e egyáltalán a „modern” fogalmak és az ókori viszonyok között kapcsolatot teremteni?
A szövegek pontos értelmezéséhez tehát elengedhetetlen másfajta ismereteknek is a birtokában lenni, amelyek nem annyira a nyelvre, mint inkább a világra vonatkoznak, amelyet az leírt.
Ezek után a pragmatikai jelentés csak tovább a bonyolítja a helyzetet. Pragmatikai jelentésen a nyelvi jel és a jel használóinak kapcsolatát értjük. A pragmatikai jelentés nem felel meg igaz-hamis feltételeknek, nem egy igazolható vagy cáfolható állítást fogalmaz meg. Létezik konvencionalizált pragmatikai jelentés, tehát olyan formulák, amelyek ugyan szó szerint nem értelmezhetők, de bizonyos kommunikációs helyzetekben funkciójuk világos és állandó (pl. udvariassági formák, üdvözlések). Ezzel szemben a kontextustól függő pragmatikai jelentés csak az adott beszélőközösség vagy beszédhelyzet hátterét, összefüggéseit ismerve értelmezhető.
Ezek a jelentések az implikatúrák. Könnyen beláthatjuk, hogy a kontextustól függő implikatúrát különösen nehéz értelmezni és „fordítani” is. Ugyanakkor a konvencionalizált formula ekvivalense is gondot okozhat, főleg ha a regiszterbeli eltérésekre gondolunk. Egy ókori szöveg esetében az olvasó általában más regiszterbe tartozó nyelvet vár el, mint amilyet a hétköznapi kommunikáció során használ – még akkor is, ha a forrásnyelvi szöveg szintén ezt a nyelvhasználatot jeleníti meg.

Az ekvivalencia testreszabása

Amint látjuk, sokféle „ekvivalencia” játszik közre a fordításban. Fordíthatjuk figyelmünket a nyelvtani szerkezetre, a lexémákra, a pragmatikai jelentésre, a kommunikációs célra, a kulturális közegre, a szövegtípusra stb.
Ha az ekvivalenciára mint arra a szövegre gondolunk, amellyel a célnyelvi környezetben az eredeti forrásnyelvi kicserélhető, a fordítással szemben előzetesen támasztott elvárások problémát okoznak. Ha az ekvivalenciát a fordítás céljának és a befogadók elvárásainak legjobban megfelelő megoldásként határozzuk meg, az „egyenértékűséget” akár több ekvivalenciaszint figyelmen kívül hagyásával is megvalósíthatjuk.