Gábor Sámuel ♦
Egy antik dráma lehetőségei a XXI. században
(Stúdió K Színház – Békés Megyei Jókai Színház: Téboly Thébában. Stúdió K, 2010. április 9. 19.30)
A Bakkhánsnőket műsorra tűzni nem magától értetődő választás. Nem mintha a darab nem volna teljes mértékben kanonizálódott, hanem mert az előadásnak óriási kulturális távolságot kell áthidalnia, a darab erősen korhoz és valláshoz kötött témáját és cselekményét kell a XXI. században újra megközelíthetővé és aktuálissá tennie. S Dionüszosz, az „új isten” tiszteletének elfogadása vagy elvetése ugyan manapság nyilvánvalóan kevéssé tekinthető érvényes kérdésnek, mégis könnyen adódik két fogódzó is a kortárs rendezés számára. Az egyik az ittasság, az önkívület, a mámor társadalmi-egzisztenciális státusza, mely a Dionüszosz-követők egyfelől szent, másfelől elfogadhatatlan, társadalmon kívüli állapota; a másik az új isten megjelenése, melynek alapján könnyű az átjárás Dionüszosz és Krisztus, Dionüszosz követői és Krisztus követői között. A rendező Fodor Tamás és a színpadi adaptációt készítő Szeredás András érdeklődését, úgy tűnik, inkább ez utóbbi probléma keltette fel. De ezen átértelmezés illetve az ókori drámaszöveg újkori többletjelentéseinek előhívása természetesen nem kell, hogy azzal járjon (s ez is az előadás koncepcióját dicséri), hogy a darabot ma nem Dionüszosz, hanem Krisztus történeteként lehetne vagy volna érdemes előadni. Ehelyett a Dionüszosz által megbüntetett thébai király tragikus sorsának előadása folyamán a szövegben kell csupán néhány olyan hangsúlyt elhelyezni, melyek könnyen kihallhatók és a történet lehetséges értelmezési körét tágítják.
Az előadás az előtérben, egy Lukianosz nyomán kikerekített frappánsan rövid és lényegre törő bábjelenettel kezdődik, vásári komédiát imitáló stílusban, melynek során Poszeidón és Hermész párbeszédéből arról értesülünk, hogy Dionüszosz, Zeusz fia megszületett. A tulajdonképpeni darab ezután már a színházteremben zajlik: először Kadmosz, a város alapító atyja (Kézdy György) gyújt mécsest leánya, Szemelé sírja felett, majd távozása után az emberi alakban – Dionüszosz követeként – megjelenő Dionüszosz (Nagypál Gábor) a nézők sorából lép a színpadra, ahol egyelőre csak hívei, a borral jól felszerelt bakkhánsok vannak. A színpad díszlete sárgás-barnás, melybe a Dionüszosz-követők (Hannus Zoltán, Horváth Zsuzsa, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Spilák Lajos) saját hasonszínű rongyaikkal jól belesimulnak. Az álruhás Dionüszosz vázolja az alaphelyzetet, érkezésének okát és célját: Pentheusz, Théba jelenlegi királya, a „barbár” Dionüszosz kultuszának elszánt üldözője börtönbe záratja a bakkhánsnőket és az új kultusszal szimpatizálókat; az istennek rendet kell tennie, bizonyítania kell saját létezését és isteni voltát. A prológus után dramaturgiailag fontos és szépen megformált jelenet következik: Agaué, Kadmosz lánya és Pentheusz anyja (Nyakó Júlia) érkezik a színre, s a bakkhánsok karának dobogással kísért ritmikus varázsszövegére eldobja civilizált felsőruháját, megfürdik a borban, s beavatást nyer „Dionüszosz istenkirály” hívei közé. A cselekmények sora ezzel megindul, először a Bakkhoszt tisztelőkhöz csatlakozó két öreg, Teiresziász (Fodor Tamás) és Kadmosz vakon botladozó táncát látjuk, majd megjelenik Dionüszosz egyetlen igazi ellenfele, Pentheusz (Gulyás Attila), a hívek öltözetétől elütő modern, hivatalnoki öltözetben (melyből az előadás színvilágától erőteljesen elütő kék nyakkendő talán elhagyható volna, mert csupán rendezői fogásként, a szereplők gondolkodásmódbeli ellentétének a ruházatukkal való didaktikus túlmagyarázásaként hat). Pentheusz figurája az előadás legkevésbé kitalált pontja, az Antigoné Kreónjához és az Oidipusz király Oidipuszához hasonlóan az istenekhez való hűségről illetve az igazságról helytelenül gondolkodó uralkodó ugyanis nagyon nagy dramaturgiai, rendezői, vagy színészi támogatásra szorulna, hogy álláspontja és személye egy pillanatra se tűnjön súlytalannak. Azon kevés idő alatt legalábbis, amíg Dionüszosz nem veszi el a király józan eszét, vagy egy magabiztos, határozott és zsarnoki Pentheuszt kellene látnunk, akit a közvélemény azért nem tud kizökkenteni magabiztosságából, mert végtelenül elvakult és konzervatív (ezt a Pentheusz- karaktert sugallja az Euripidész-dráma szövege); vagy egy vérbeli racionalistát (s itt lehetne játékba hozni a bor, mámor contra józanság, mértéktartás dilemmát), aki nem hisz abban, hogy Szemelé fiát Zeusz nemzette (hiszen, mint a városban sokan gondolják is, nagyon is életszerű, hogy egy halandó férfi is teherbe ejthette), s aki szerint a Dionüszosz-kultusz egyszerűen egy emberi gyöngeség, az alkohol-mámor legitimációjára való elutasítandó kísérlet.
Miután Pentheusz lecsukatja az önként és dalolva börtönbe vonuló Dionüszoszt, megtörténik a csoda: az egyébként álruhában mindvégig a színen lévő Isten beavatkozik a földi eseményekbe, s az Euripidész-szöveget görög eredetiben láthatatlan isteni magasságokból lemennydörögve igazolja követének igaz próféta voltát (megint felerősödnek a keresztény allúziók). Innentől az új isten hatalma kétségbevonhatatlan, s már csak a fokozatosan megbolonduló Pentheusz megcsúfolása folyik, a megharagított isten kegyetlen bosszúját látjuk beteljesedni. A hívek által kinevetett király, hogy saját szemével lássa a bakkhánsnőket, Dionüszosz segítségével (aki szimbolikusan még kasztrálja is, hogy az átváltozás érzékileg is hiteles legyen) női ruhát ölt, majd az Agaué vezetésével őrjöngő nők után siet. A végzetes eseményekről egy alapos hírnökbeszámolóból értesülünk: Pentheuszt az asszonyok önkívületükben oroszlánnak nézték, kövekkel és dárdákkal megölték majd ízekre szaggatták. A cselekmények sorát záró jelenet a fia fejével a kezében, ittasultan belépő, majd atyja szavaitól fokozatosan kijózanodó Agauéé, aki így az isteneknek kiszolgáltatott tragikus emberi sors legfőbb áldozatává válik. De Théba város helyzete is a lehető legrosszabbra fordul, Pentheusz személyében ugyanis Kadmosz egyetlen fiúsarja pusztult el. Dionüszosz megelégedetten szivarra gyújthat, újra helyet foglalhat a nézőtéren, s kimondhatja a „quod erat demonstrandum”-mal felérő szavakat: „A hívem lettél. Te is. Te is. Üssétek a dobot”.
A Stúdió K és a Békés Megyei Jókai Színház közös bemutatója bizonyítja azt, amit a Szálinger Balázs által írt-összerakott és a Radnóti Színházban bemutatott Oidipusz gyermekei csak sejtetett, hogy antik drámákat jó és a mai nyelvi normákhoz igazított magyar szöveggel érdemes csak bemutatni. De nem feltétlenül lépten-nyomon modernizálva és az eseményeket „minél kortársabb” környezetbe helyezve, hanem kellően puritán, szimbolikusba hajló színtéren, ahol a kétezer-ötszáz évvel ezelőtti nézőkre szabott tragédia, ha fel lehet benne mutatni a ma is illetve a csak ma érvényeset, a modern kori néző számára nemcsak eseménydús és ezért izgalmas történetté, hanem áthallásokkal telített, aktuális színdarabbá is tehető. S ekkor a jó színészi játék sem csak kárpótlás a nézők számára, hanem az előadás illetve a színdarab-értelmezés hitelét növeli, ahogy a vendégként meghívott Kézdy György teszi jelen darabban, aki a megszokott Stúdió K-s színészek közül talán nagyobb színpadhoz szokott, a többiekénél teátrálisabb játékával tűnik ki, ami azonban szerencsére nem szétfeszíti a kamaraelőadás kereteit, hanem színesíti és felerősíti annak hatását.
