„A filozófia mint lelki gyakorlat – à la mémoire de Pierre Hadot”. 2011. december 1., Piliscsaba
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az elmúlt években több olyan konferencia is megrendezésre került, amely részben vagy kizárólag az antik filozófiával foglalkozó kutatások bemutatását tette lehetővé. Példaként említhetjük a 2007-es „Filozófia és tudomány az ókorban”, illetve „A szubsztancia történeti megközelítései”, a 2009- es „Érzékelés és mentális reprezentáció”, a 2010-es „Filozófiai Istentan”, illetve a 2011-es „Témák a Nikomakhoszi Etikából” című konferenciákat. Ebbe a tekintélyes sorba illeszkedett a Pierre Hadot nemrég magyarul is megjelent kötete kapcsán megrendezett, kiemelkedően színvonalas konferencia, amelyen hét felsőoktatási intézmény meghívott előadói vettek részt. Az előadások számos olyan területet érintettek, amelyekkel a francia szerző kiterjedt életműve foglalkozott, s a választott témák részleges átfedése esetén is egymást jól kiegészítő, olykor egymással vitatkozó gondolatmeneteket követhetett a közönség. Arisztotelész filozófiáját más-más, de egyaránt izgalmas megközelítésben érintette Lautner Péter és Simon Attila; Epiktétosznak fontos szerep jutott mind Steiger Kornél, mind Veres Máté előadásában; kései, nem-pogány (zsidó és keresztény) szerzőkkel foglalkozott Buzási Gábor és Heidl György; Loyolai Ignác lelkigyakorlatainak ismertetése lényeges volt mind Cseke Ákos, mind Schmal Dániel gondolatmenetében; Hadot egyes téziseinek modern relevanciája pedig Kicsák Lóránt, Sárkány Péter és Hörcher Ferenc előadásaiban vetődött fel. Az alábbiakban tájékoztató bibliográfia, illetve rövid összefoglaló olvasható az egyes előadásokról, amelyek tartalmával remélhetőleg írásban is mihamarabb megismerkedhetünk. (Sajnos az utolsó két előadás csak az előre megadott absztrakt alapján kerül bemutatásra.)
Bibliográfia Pierre Hadot: A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia, Hit és Tudomány, Kairosz Könyvkiadó, 2010. Fordította és az utószót írta: Cseke Ákos.
Recenziók: Élet és Irodalom, 2010. június 25. (Bacsó Béla); Pannonhalmi Szemle, 2010/4 (Horkay Hörcher Ferenc); Vigilia, 2010/9 (Sárkány Péter); Ókor. Folyóirat az antik kultúrákról 2011/1 (Veres Máté).
Németh Attila (ELTE BTK): „Paul Klee és Hérakleitosz”
Németh Attila előadása arra kereste a választ, vajon mennyiben tartható Hadot elképzelése, amely szerint az antik filozófiai iskolák a mai ember számára is megélhető élettapasztalatot közvetítenek. Előadása során, illetve a kérdésekre válaszolva többször leszögezte ugyan, hogy ez az optimizmus megkérdőjelezhető, amennyiben Hadot nem veszi figyelembe az egyes irányzatok közötti doktrinális különbségeket – végül mégis arra vállalkozott, hogy Hadot egyik példájából kiindulva korlátozott érvényt tulajdonítson a tézisnek. Egyes hérakleitoszi töredékek (B1, B2, B50, B101, B114, B116), illetve Paul Klee a művészről és a művészetről tett kijelentései között igyekezett párhuzamot vonni, a természetfogalom és az önismeret kapcsolatára összpontosítva. Konklúziója szerint a párhuzam ugyan tartható, „az antik izmusok azonban aligha kelthetők életre, ha mindössze egyetlen tapasztalattal töltjük fel őket”.
Simon Attila (DE ÁJK): „Hadot és Arisztotelész”
Simon Attila két nagyobb egységre osztotta előadását, amely egyfelől az Hadot gondolataival való találkozás kiváltotta lelkesültségről, másfelől a velük való kritikai számvetésről adott számot. Helyeslőleg mutatta be Hadot felfogását, amely szerint minden igazi filozófia protreptikus, illetve konverzív jellegű, s ehhez a filozófus mint trainer vagy coach üdítően játékos gondolatát is hozzátette. Ezután azonban rátért annak tárgyalására, hogy a tézis miért csak korlátozott érvénnyel tartható, esettanulmánynak a Nikomakhoszi etikát választva (noha utalt arra, hogy az elemzést a későbbiekben mind Arisztotelész, mind Hadot további munkáira ki akarja terjeszteni). Kiegyensúlyozott konklúziója szerint a filozófia lelkigyakorlatként való bemutatása során észben kell tartanunk, hogy – mint fogalmazott – „az analitikus szigor a ráolvasás szolgálóleánya”. A „a poliszvilág gyakorlati hermeneutikájaként” értett arisztotelészi etika értelmezése során hasznát vehetjük ugyan Hadot gondolatainak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Arisztotelész művét azoknak szánja, akikben előzetesen már kialakult a helyes beállítódás – a praktikus hermeneutika célja tehát nem a lélek átalakítása.
Lautner Péter (PPKE BTK): „Minden ember természettől fogva vágyik a tudásra”
Lautner Péter arra vállalkozott, hogy röviden bemutasson egy, Pierre Hadot megközelítésétől merőben különböző, noha közel sem jelentéktelen antik filozófiafelfogást. A Metafizika és Az állatok részei egy-egy passzusa, illetve a Protreptikoszból ismert öt érv alapján ismertette Arisztotelész nézetét, amely szerint a filozófia az emberben eleve meglévő tudásvágyból, s ezzel összefüggésben a természeti szépség, a célszerű elrendezés szemléletéből eredeztethető. A Protreptikosz érveinek bemutatása során kitért érzékelés és értelmi belátás viszonyára, a háromféle életmód rangsorolásának kérdésére, a filozófia gyakorlati hasznára – amely Arisztotelész szerint nem valamiféle lélekgyakorlatban ismerhető 3 fel –, illetve az ergon-érv egy, a Nikomakhoszi etikában szereplőtől némileg különböző változatára is. Az előadás alapján Arisztotelész szerint a filozófia terapeutikus aspektusa levezetett aspektus csupán – s különösen tanulságos, hogy bár a Protreptikosz Cicerótól Jamblikhoszig a legtöbb gondolkodóra komoly hatást gyakorolt, még az Hadot számára oly’ fontos újplatonikus szerzők sem látnak ebben a filozófiafelfogásban semmi kivetnivalót.
Veres Máté (CEU): „Érvekkel gyógyítani: az igazság keresésétől a zavartalan lelkiállapotig”
Az előadás kiindulópontját az a meglátás képezte, hogy az Hadot által hivatkozott szerzők számára fontos a filozófia és a szakismeret (tekhné) közötti strukturális analógia, amely viszont egyaránt feltételezi a teoretikus és a praktikus aspektust. A sztoikus tekhné peri ton bion és annak Sextus Empiricusnál fellelhető részletes kritikája alapján az irányzatok vitájának lehetőségfeltételét képező filozófiai előfeltevések kerültek bemutatásra. A konklúzió szerint Hadot értelmezése két vonatkozásban is helyesbítésre szorul: egyfelől a filozófia éppen azáltal válik elkülönült életmóddá, hogy lényegi kapcsolatot tételez fel a racionális érvelésként felfogott filozofálás és az ember számára lehetséges legjobb élet között; másrészt az újpürrhónikus szkepszis kiváló anyaga lehetne az Hadot-féle értelmezésnek, ennek felismerésében pedig Sextus álláspontjának részleges félreértése akadályozhatta meg a szerzőt.
Steiger Kornél (ELTE BTK): „Kikhez szól Epiktétosz?”
Steiger Kornél előadása Hadot azon gondolatához kapcsolódott, amely szerint az antik filozófusok tanításában fellelhető állítólagos inkonzisztenciák vizsgálata során figyelembe kell vennünk, mikor kihez szól a filozófus. Ennek bemutatására több epiktétoszi példa is előkerült, amelyek éppúgy érintették a zsarnokkal szembeni magatartás kérdését, mint a szeretteinkhez való viszonyulást. Az értelmezés szerint a látszólagos ellentmondás magyarázata, hogy az összeegyeztethetetlennek tűnő maximák a három lépcsős epiktétoszi tanítás különböző szintjéhez tartoznak: Epiktétosz másként beszél a kezdő hallgatóhoz, akinek az esetében a törekvés és az elutasítás kialakítására törekszik, mint ahhoz a haladóhoz, aki „a reflektálatlan ember morális immunitását már elvesztette” – s megint más vonatkozik arra, aki már elérte az asszenzió szintjét, és felismerte, hogy a valódi jó és rossz abban áll, ami tőlünk függ. Noha a háromféle stádium fokozatosan alakul ki, az előrehaladott sztoikus együtt és egyszerre működteti őket. Az előadás többek között érintette még a kötelesség sztoikus fogalmát is, amelyet egyfelől nem normatív, hanem leíró fogalomként mutatott be – hiszen valamennyi növény és állat rendelkezik a maga „kötelességeivel” –, másfelől pedig kihangsúlyozta, hogy nem alapozható rá kivételt nem ismerő szabályrendszer: az adott helyzettől függően más-más megítélés alá eshet valamely cselekedet, például az öngyilkosság.
Buzási Gábor (ELTE BTK): „Megtérésformák a későantik zsidóságban”
Buzási Gábor Hadot Megtérés-tanulmányának gondolatmenetéből kiindulva két kérdésre kereste a választ: vajon az Hadot által bemutatott típusok, episztrophé és metanoia dichotómiája segítségével leírhatóak-e a hellenisztikus és császárkori zsidóság megtéréstörténetei, s – ehhez szorosan kapcsolódva – vajon igaz-e, hogy a korai kereszténység vonatkozó elképzelései elsősorban a görög filozófiából táplálkoztak. Buzási két történetet mutatott be, az egyiptomi Aszenet, József felesége megtérésének pszeudigráf iratát, illetve a talmudi midrásirodalomból ismert Elisa ben Avuja történetét; előbbi a zsidóságba való betérést, utóbbi az abból való kitérést példázza. A tanulságos elemzés szerint a hellenisztikus zsidóság már ismerte és alkalmazta a korabeli görög filozófia eszköztárát, s a két történet olvasható a platóni Phaidrosz, illetve a Politeiából ismert Nap-és a barlanghasonlat felől. A prófétai és a (főleg újplatonikus gyökerű) filozófiai megtérésideál eszerint nem a kereszténységben ötvöződött először, noha fontos különbségekre is fel kell figyelnünk – az hadot-i elemzéstől eltérően a vizsgált esetekben „Isten végzi a terápiát”.
Heidl György (PTE BTK): „Pierre Hadot és a patrisztikus filozófia”
A patrológus Hadot munkásságából indult ki Heidl György, amikor annak a termékeny kölcsönhatásnak a bemutatására vállalkozott, amely az egyházatyák és a kortárs pogány filozófusok párbeszédét jellemezte. A szövegekkel gazdagon illusztrált előadás során Epiktétosz és Plótinosz, illetve Milánói Ambrus és Ágoston kapcsán esett szó számos szövegpárhuzamról, szövegek átvételéről és tevékeny továbbgondolásáról. A két legfontosabb állítás, amely az előadás és a vita során megfogalmazódott, a következő. Egyfelől a többféle változatban ismert, de többnyire a sztoikusoknak tulajdonított hármas filozófiafelosztásnak (etika, fizika, logika) a salamoni könyvekre való alkalmazásával találkozhatunk Ambrusnál (pl. De Isaac et anima, 4.23), ahol az erkölcsi tanításnak a Példabeszédek, a természetről szóló tanításnak a Prédikátor könyve felel meg, a harmadik, Ambrus által misztikának nevezett rész pedig az Énekek énekéből ismerhető meg (mint arra Bene László hozzászólása rávilágított, logika és misztika megfeleltetésére a dialektika platóni értelmezése adhat magyarázatot). Másfelől ugyanez a felosztás, illetve az előrehaladás elképzelése hathatott a keresztény liturgikus elképzelésekre, a katekézis struktúrájára is – aminek kapcsán Heidl a vitában arról is szót ejtett, hogy a liturgia bizonyos értelemben az elitista filozófiai elképzelések demokratizálódását is maga után vonja.
Cseke Ákos (PPKE BTK): „Lelkigyakorlat és lélekgyakorlat”
Az Hadot-kötet fordítója, Cseke Ákos a magyar kiadáshoz írott utószavában megpendített kritikai megjegyzéseket mutatta be és bontotta ki. Cseke háromféle fenntartásának adott hangot. Egyrészt pontatlannak és felülvizsgálatra érdemesnek gondolta Hadot középkorra, illetve a középkori kereszténységre vonatkozó nézeteit. Másfelől az Hadot-féle szubjektumfelfogás következményének tekintette, hogy amit a francia filozófus ajánl, az végső soron nem más, mint „túlvilág nélküli megváltástörténet”. Végül, de nem függetlenül az előző megállapítástól, a lelkigyakorlat nem vallásos felfogásának problematikusságára tért ki, s megállapította, hogy annak Foucault-féle továbbgondolása korántsem jogosulatlan. Az előadás ezután azt mutatta be, milyen jelentős pontokon tér el a Loyolai Ignác- féle lelkigyakorlat azoktól az antik lelkigyakorlatoktól, amelyek Hadot szerint annak közvetlen gondolati előzményei: az ignáci lelkigyakorlat nem mindenkinek és bárkinek szól, hanem annak, aki válaszúthoz érkezett; a gyakorlat térben és időben behatárolt, a hétköznapi élet kizárását feltételezi; az előírások elsősorban nem a gyakorlatozónak, hanem a vezetőnek szólnak; funkciójukat tekintve pedig elválaszthatatlanok a transzcendens Isten gondolatától.
Schmal Dániel (PPKE BTK): „A descartes-i Elmélkedések mint elmélkedések”
Schmal Dániel előadása azzal foglalkozott, vajon a descartes-i Meditationes címválasztása és a meditáció műfaja között felfedezhető-e közvetlen kapcsolat (noha az elemzésben hangsúlyos szerepet kapott az Értekezés a módszerről is). A kérdésfeltevést további kérdésekre bontva vizsgálta: vajon Descartes milyen olvasási módot tartott helyesnek; ha a mű valóban meditáció, hogyan lehet a karteziánus gondolatmenetet „begyakorolni”; mi a kétely szerepe ebben az értelmezésben; milyen lelki beállítódás szükséges a mű befogadásához? Saját értelmezésének részletes bemutatása előtt Schmal két másik olvasattal szembesítette azt: egyrészt azzal, amely szerint a címválasztás csupán egyike Descartes elővigyázatossági lépéseinek, amelyekkel a cenzúra éberségét igyekezett kijátszani; másrészt azzal, amely szerint a karteziánus kétely játékhoz hasonlatos, amennyiben érvénye csak addig terjed, ameddig elfogadjuk a játékszabályokat, amelyeknek semmi köze a valós, mindennapi élethez (J. Broughton). Schmal szerint egyik megoldáskísérlet sem kielégítő, s a descartes-i meditáció forrásait máshol kell keresnünk. Forrása egyfelől a korabeli laboratóriumi kísérletezés, amelynek módszertanát Descartes természetesen jól ismerte: eszerint olyan laboratóriumi körülményeket kell létrehozni, amelyekkel a természetben nem találkozunk, s ennek eszköze volna a filozófiában az ítéletfelfüggesztés. Másfelől pedig strukturális rokonságot fedezhetünk fel az ignáci lelkigyakorlatokkal: a híres „egyszer az életben…” a tér és az idő behatárolására utal, az elmélkedések lépései az elvégzendő gyakorlatoknak felelnek meg, s a csak a gyakorlaton belül érvényes szabályokra szolgál példával az ideiglenes erkölcsi szabályok listája. A konklúzió szerint tehát nem az ókori minta a meghatározó, sokkal inkább Loyolai Ignác és a korabeli laboratóriumi módszertan felől közelítve jutunk el a descartes-i stilizált meditációig.
Kicsák Lóránt (EKTF): „A heideggeri jelenvalólét-ontológia az önformáló spirituális gyakorlatok fényében”
Kicsák Lóránt előadása arra kereste a választ, hogy amennyiben a Heideggerből egyaránt táplálkozó Hadot és Foucault gondolkodásában komoly szerep jutott a hellenisztikus filozófiával való számvetésnek, vajon miért hiányzik ez éppen a görög filozófiával gyakran foglalkozó Heidegger életművéből. Az előadó szerint a nehézséget az okozza, hogy a „hellenisztikus léttapasztalat” nem helyezhető el a Heidegger számára fontos ontikus-ontologikus, egzisztens-egzisztenciális, illetve autentikus-inautentikus dichotómiák által kijelölt fogalmi térben.
Sárkány Péter (AVKF): „Boldogító szemlélődés versus életművészet”
Absztrakt: „Pierre Hadot az ókori filozófia szellemi gyakorlatainak (exercices spirituels) vizsgálatát nem kizárólag filológiai és filozófiatörténeti szempontból tartja fontosnak. Meg van győződve arról, hogy ha korlátok között is, a mai filozófia számára is relevánsak és követendők az ókori filozófia lelkigyakorlatai. Előadásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy az ókori filozófia kozmológiai szemléletére épülő normatív gyakorlatok miként egyeztethetők össze a kortárs életbölcseleti és életművészeti törekvésekkel.“
Hörcher Ferenc (PPKE BTK): „A filozófia mint életművészet – lehetséges-e ma is?”
Absztrakt: „Hadot meggyőzően eleveníti fel azt az antik filozófiából kinövő hagyományt, amely a filozófiai gyakorlat célját és jelentőségét az ember életére való vonatkozásában ragadja meg. Ám e hagyomány jelenével kapcsolatban meglehetősen szkeptikus. Az előadásban a mellett szeretnék érvelni, hogy e gondolat a huszadik századi filozófiában is erős, és hogy ma is aktuális. Továbbá röviden kitekintenék e hagyomány jelentőségére az esztétikában és a művészi gyakorlatban is.“ 6
