Az elmúlt időszakban több fontos ókortudományi kiadvány is napvilágot látott, ezekből most hármat ajánlunk, olyan szerzőktől, akik különösen közel állnak a folyóiratunkhoz.
A kötetben olvasható tanulmányok a bibliatudomány, az ókori zsidó irodalom, a patrisztika és a későantik pogány gondolkodás területeit érintik. Ezek az általában külön-külön tárgyalt, mai gondolkodásunkra egyenként is ható világok itt egymás mellé kerülnek, és párbeszédbe lépve új arcukat mutatják. A közös pontokat olyan témák alkotják, mint hitehagyás és megtérés, tradíciók elavulása és megelevenítése, vagy vallási-politikai konfliktusok hátterében egymáshoz közelítő álláspontok. Ezeket a témákat a kötetben ókori szövegek értelmezéseire épülő tanulmányok jelenítik meg, amelyek olyan eseteket járnak körül, mint Elísa ben Avujáé, a hagyományt elhagyó rabbié, akit tanítványai a pokol tüzéből is kimentenek; a keresztényből pogánnyá lett Julianus császáré, aki fel akarta építeni a jeruzsálemi Templomot, Krisztust pedig a Nappal kívánta helyettesíteni; vagy a keresztény Órigenésé, aki a Zsuzsannát megmentő ifjú Dánielhez hasonlóan lép fel a Zsuzsanna-történet védelmében. Olvashatunk továbbá megütközést keltő mítoszok és bibliai történetek rejtett értelmét feltáró zsidó, keresztény és pogány magyarázatokról, az újplatonizmus és a kereszténység teológiai-politikai konfliktusairól, illetve egy próféták közti viszályról, amelyben egy vétlen nyíllövés hozza meg a döntést.
A kötetben olvasható tanulmányok a görög líra, avagy a görög „ének- és kartánckultúra” jobbára eltűnt formáit vizsgálják. Az olvasó találkozhat athéni vázákat díszítő ábrázolásokon zenélő és táncoló szatírok képeivel, akik utánzásra, vagyis egyedül az emberre jellemző tevékenységre képesek. Megismerkedhet szövegekkel (olykor zenelejegyzéssel együtt), melyek kultuszok keretébe illesztve mítoszokról énekelő, kardalokból (paian, dithürambosz) vagy versenykoncerten előadott szólisztikus énekformából (nomosz) maradtak ránk, nagyrészt töredékesen. Olvashat egy jól ismert műfaj, a tragédia egyik enigmatikus kardaláról, amely a kartánckultúra visszfényétől megvilágítva újabb értelmezést adhat a drámának. Képet kaphat a kartáncénekversenyekhez kapcsolódó athéni poliszideológia működéséről és e versenyek jelentőségéről az ifjak katonai felkészítésében. A kötet lapjain istenek, ünnepek, épületek és városi terek, mitikus hősök és történeti személyiségek, mindenki által ismert és a szélesebb közönség körében ma már kevésbé ismert szerzők vonulnak fel. A tanulmányok szerzői olyan jelenségeket igyekeznek megérteni, mint a béke és a háború, az azonosulás és az elutasítás, az egyéni és kollektív identitás – hogy így valamivel közelebb jussanak ismeretlen ismerősünkhöz: az ókori, jelenkori, mindenkori emberhez.
Boethius: Tanítás a zenéről. Fordította Kárpáti András (Gondolat, Budapest, 2023)
„A zene bennünk van természettől fogva, olyannyira, hogy még ha akarnánk, se tudnák meglenni zene nélkül.” A Tanítás a zenéről (De institutione musica) erre hivatkozva invitálja meg az olvasót az útra, melynek célja az antik görög zeneelmélet elsajátítása – latin nyelven. A tárgyalt tudásanyag a mű keletkezésekor, az ókor és a középkor fordulóján közel kilencszáz éves múltra tekint vissza, és további kilencszáz évig ez volt az első számú forrás a zeneelmélet-írók számára, szerzője pedig a legfőbb autoritás. Boethius (kb. 480–526) az előkelő római, a keresztény teológus és újplatonikus filozófus, akit az osztrogót Theodorik császár főtisztségviselőjévé emel, majd börtönbe vet és kivégeztet, korai művében a hét szabad művészet tudásrendszerében tárgyalja a musicát, a négy matematikai tudomány, a quadrivium, a magasabb tudáshoz vezető négyesút egyikeként. Az értekezés a fő hangsúlyt a számokban testet öltő püthagoreus zeneelméletre helyezi, emellett az Arisztotelész-tanítvány Arisztoxenosz (Kr. e. 4. sz.), valamint a földrajztudós-csillagász Ptolemaiosz (Kr. u. 2. sz.) zeneelméleti nézetei is szóba kerülnek. Az egyik fő attrakció a mérőrúddal ellátott egyhúros zeneelméleti instrumentum, az ún. kanón beosztásának ismertetése, kiegészítve a görög hanglejegyzésben használt jelekkel, a tetrakhordokra épülő hangrendszerből levezetve és a görög modális hangsorokba illesztve. A Tanítás filozofikus igényű bevezetője a forrása a muzsika (musica) sok helyen visszaköszönő hármas felosztásának: humana, mundana, instrumentalis. A mű első teljes magyar fordítását tartja a kezében az olvasó.
