Ókor

Terepen

Értetlen sirámainkról

2015. 10. 19. 17:09
tabel

Kelenhegyi Andor cikke a palmürai pusztításról az Ókorportál számára. Veres Máté írása a témában itt elérhető. (A szerk.)

Romok és rombolás krónikája, a teljesség igénye nélkül: 391-ben, Theophilus pátriárka felhívására, keresztény tömegek elpusztítják Alexandria ősi templomait, a Mithraeumot és a Szerapeumot. 1521. augusztus 14-én a Tenocstitlant elfoglaló spanyol csapatok romba döntik a még álló templomépületeket, és elpusztítják az istenszobrokat. 1898. szeptember 2-án Kitchener tábornok parancsára brit és egyiptomi katonákból álló serege romba dönti a mahdi sírját Omdurmánban, a mahdi tetemét pedig felgyújtja. 1944. február 15-én a szövetséges légierő B-17-esei és B-25-ösei porrá bombázzák a Monte Cassinón álló, ezerötszáz éves kolostort. 2015. augusztus 23-án pedig az úgynevezett Iszlám Állam (IÁ) katonái robbantják fel Baál-Samin közel kétezer éves templomát.

A legutóbbi esemény alig pár hete történt, a korábbiak évtizedekkel, évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt estek meg: nem csoda hát, hogy előbbiekről nem emlékezünk meg nap nap után. Baál-Samin templomának lerombolása viszont még frissen él az emlékezetünkben. És – annak rendje és módja szerint – maga után is vonja a hol elkeseredett, hol felháborodott visszaemlékezések, publicisztikák tucatjait. Ám még az események közelsége sem elégséges magyarázat arra a széleskörű értetlenkedésre és reflektálatlan, mi több tájékozatlan magyarázkodásra, ami Palmüra elfoglalását és az antik romváros kincseinek elpusztítását övezi.

A háború ugyanis – ahogy a fenti, felületes felsorolás is mutatja – mindig együtt jár a kulturális javak pusztulásával. Ez még akkor is így van, amikor a hadviselő felek nem a civilizációk összecsapásának huntingtoni dialektikájában gondolkodnak, sőt talán legalábbis semleges érdeklődéssel viseltetnek a hadszíntér ősi mementói iránt. Ugyanebben a nagy történelmi régióban esett meg például a második öbölháború idején, hogy az Egyesült Államok hadseregének katonái ezeréves téglákat kiforgatva, nemes egyszerűséggel helikopterbázissá alakították Nabu-kudurri-uszur babiloni palotájának felső rétegét, és ezzel egy felbecsülhetetlen értékű régészeti lelőhelyet döntöttek romba. Ebből pedig a fortiori világosan látható, hogy a tárgyi javak tudatos és kampányszerű pusztításnak esnek áldozatul minden olyan háborúban, amelyben – legalább az egyik, ha nem mindkét fél véleménye szerint – vallások, civilizációk képviselői csapnak össze. Az IÁ militáns propagandagépezete pedig pont egy ilyen civilizációs háború képét erőlteti rá a tájékozottabb sajtóval bensőséges viszonyt ápoló európai és észak-amerikai olvasóközönségre. Az azonban már rajtunk is múlik, hogy ez a narratíva megragad a képzeletünkben. Az európai politikai és kulturális közbeszédben ugyanis sokan kritika nélkül fogadják el a civilizációs összecsapás olvasatát, és örömmel veszik magukra az ellenfél – a keresztény, nyugati, európai kultúra védelmében kardot ragadó (keresztes)lovag – kétes dicsőségű szerepét. A spektrum rendkívül széles: ebben a szerepben éppúgy tetszeleg Orbán Viktor, mint a brit konzervatívokat képviselő David Cameron, vagy éppen a republikánus elnökjelöltségre legesélyesebb Ben Carson. Ha ezt az ostoba dichotómiát megtűrjük magunk körül, nemcsak az IÁ hazugságát legitimáljuk (hogy tudniillik itt vallások háborújáról van szó, nem pedig egy, az évtizedes létbizonytalanságból és politikai káoszból sarjadt terrorszervezet propagandaakcióiról), de magunkat is megtévesztjük.

Ha ugyanis valóban értő és nemcsak az ösztöneinket, de józan értelmünket is kielégítő véleményt akarunk formálni, akkor kénytelenek vagyunk leszámolni a magyar és a nemzetközi sajtóban elterjedt, leegyszerűsítő olvasatokkal, miszerint az IÁ katonái nyakló nélküli vallási fanatizmustól vezéreltetve, és/vagy „barbárságból” pusztítják el Palmüra ókori városát és a hellenisztikus kultúrát megidéző, évszázadokig jobbára érintetlen romokat. Bár kétség sem férhet hozzá, hogy a képi ábrázolást kevéssé toleráló iszlám fősodorban helyet kapnak ikonoklaszta tendenciák, de a tény, hogy Palmüra mindeddig többé-kevésbé zavartalanul vészelte át az idők viharát – bár majd’ ezernégyszáz éve áll iszlám uralom alatt –, napnál világosabban mutatja, hogy a romok – ne hazudjunk magunknak! – megrendezett és szimbolikus jelentőségű elpusztítása nem a megtestesült gonosz ténykedésének vagy a vallási fanatizmusnak a gyümölcse (az efféle olvasatok nem csak a magyar sajtó kisebb jelentőségű hasábjain láttak napvilágot, de ott vannak például a New York Times és a die Welt publicisztikái között is). Ha ugyanis valóban vallási meggyőződésben gyökerezne a pusztítási hév, aligha férne bele a képbe a kisebb, mozdítható régészeti leletek megóvása és feketepiaci értékesítése. A terrorszervezet ugyanis bevételei közel 20%-át szerzi – a hivatalosan megvetett és pusztulásra ítélt – műkincsek eladásából. És azt se felejtsük el, hogy ezek a műkincsek, ha nem is közvetlenül, de többnyire végül épp a nyugati világ mecénásainak birtokába kerülnek majd, és ezzel – ha tetszik, ha nem – az IÁ fegyvereseit sarkallják újabb akciókra. Az antik maradványok elpusztításában tehát nyilvánvalóan nem vallási dogmatizmus játssza a főszerepet. Annál is inkább, mert ennek egyik fő ismertetőjele a folytonosság. Ez pedig igencsak távol az IÁ helyi vezetőjétől, aki Palmüra elfoglalása után napról napra változtatta álláspontját. Előbb egy rádióinterjúban sietett leszögezni, hogy a romváros teljes épségben marad, röviddel később pedig közzé tétette a Baál-templom lerombolásáról készült felvételeket.

A kezdeti ígéretekhez képest miért döntöttek úgy a megszálló csapatok parancsnokai, hogy romba döntik Palmürát? És vajon miért döntöttek úgy, hogy „képrombolásuk” színteréül a sajtó nemzetközi nyilvánosságát választják? Ha a cél mindössze az iszlám előtti kultúra nyomainak elpusztítása lett volna, eljárhattak volna – a nemzetközi sajtóban egyébként meglehetősen kevés vizet zavaró – hidzsázi pusztításhoz hasonlóan is. A nyugat évtizedes szövetségese, Szaúd-Arábia ugyanis a kétezres évek eleje óta azzal a nevetséges ürüggyel rombolja – szépen csöndben, de folyamatosan – az iszlám előtti és a korai iszlámhoz tartozó építészeti kultúra maradványait, hogy az „egyre növekvő számú mekkai zarándoknak nagyobb, jobb infrastruktúrára van szüksége”. Na, ők például tényleg a „bálványimádás” lehetőségétől félnek. De ez láthatóan nem igaz a szíriai és iraki gyökerű terrorszervezetre. Miért tette tehát közzé az IÁ a palmürai rombolásról szóló, szívszorító felvételeket?

A kérdés csupán retorikai. Az IÁ-nak közismerten kenyere és vize a sajtónyilvánosság. Palmüra lerombolása elsősorban a nemzetközi sajtónak, és a nemzetközi sajtó nyugati olvasóinak szólt. A terrorszervezet vezetői ugyanis pontosan felismerték, hogy a sajtónyilvánosságon keresztül sokkal könnyebben szerezhetik meg a hőn áhított tizenöt perc hírnevet. Hódító csapataik is azzal érték el először a polgárháborús belvillongásokban évek óta elfásult, szélesebb közönség ingerküszöbét, hogy alig két hónappal az IÁ 2014. júniusi kikiáltása után ontani kezdték magukból az elfogott újságírók, katonák, civilek megkínzását és kivégzését bemutató felvételeket. Ha tehát meg akarjuk érteni, miért vált egyszerre fontossá Palmüra romvárosa, s különösen a romváros egyik jelképévé vált Baál-templom elpusztítása, számolnunk kell vele, hogy az épületek romba döntése – a fogságba esett civilek és katonák kivégzéséhez hasonlóan – nem pusztán helyet kap a nemzetközi sajtóban, de egyenesen ezt a sajtónyilvánosságot célozza.

Az IÁ több mint egy éve – más egyebek mellett – épp a sajtó kényszerűségből együttműködő csatornáit használja fel arra, hogy hívei számát gyarapítsa. A tizenöt perc hírnév azonban – nomen est omen – csak tizenöt percig tart. Az olvasók, nézők ingerküszöbe gyorsan emelkedik. A terrorszervezet feltűnésekor még a James Foley kivégzéséről készült felvétel is hatalmas indulatokat kavart. Ma már kevésbé kapjuk fel a fejünket egy-egy újabb elfogott civil kivégzésének véres képeire. Még akkor se, ha az illető történetesen tudós, a palmürai régészeti intézet vezetője, és nemzetközi hírű tekintély. Alighanem épp ezért döntöttek úgy az IÁ vezetői, hogy Háled Mohammed al-Aszaád kivégzését megtoldják egy antik régészeti lelőhely elpusztításával is. A tizenöt perc hírnévre azonban el kell jönnie a bukásnak is. És ebből a szempontból az IÁ alighanem maga alatt vágja a fát. A véres kivégzések, a tárgyi kultúra kíméletlen pusztítása, a megrázó és megbotránkoztató videók ugyanis nemcsak a terrorszervezet híveinek számát növelik, de kíméletlenségük folytán a velük szembeszálló kormányzatok és jóérzésű civilek eltökéltségét is megacélozzák.

De vessünk számot saját, őszintétlen felháborodásunkkal is! Haragunkat egyrészt bűntudat árnyékolja. Szégyent érzünk, hogy Palmüra porlepte templomainak lerombolása gyakorta nagyobb megdöbbenést kelt, mint az egyre-másra kivégzett, megcsonkított civilek látványa. Ám az a helyzet, hogy nemcsak felháborodásunk őszintétlen, hanem érvelésünk is. Ugyanis erős túlzás magunkat az antik, hellenisztikus kultúra, „az ókori görögök” kizárólagos örököseinek tekinteni. Zsidó-keresztény európai kultúránkhoz nem áll közelebb a hellenisztikus kori Palmüra, mint Szíria mai, döntően muszlim lakosságához. Sőt, a „mi” kulturális önmeghatározásunk egyik alapszövege, a bibliai korpusz többször is felszólít arra, hogy pusztítsuk el az egek Baálja, Baál-Samin oltárait, döntsük romba templomait (Bír 6:25, 1Kir 18:18-19 stb.). És ez nem szofizmus vagy szójáték. A mózesi törvények és az Újszövetség szavai épp afféle Baáloktól intenek, amilyeneknek Palmüra polgárai annak idején templomot emeltek, és amelyeknek templomait mi most elkeseredetten gyászoljuk.

Ráadásul az antik város lerombolásának szégyene sem csak az IÁ bűnlajstromát ékteleníti. Párhuzamát megtaláljuk olyan – sokunk kulturális önmeghatározásában kulcsszerepet játszó – politikai rendszerek krónikáiban is, mint a Római Birodalomé. A – hogy csak a legfontosabbakat említsük – jogrendünk és politikai rendszerünk alapját adó Római Birodalom történetéhez éppúgy hozzátartozik az is, hogy kíméletlenül vetett véget az antik Palmüra tündöklésének a 3. században. Amikor a város i. sz. 273-ban fellázadt a római uralom ellen, Aurelianus császár parancsára a római csapatok a város épületeinek nagy részét lerombolták, Baál templomát pedig kifosztották.

Azoknak pedig, akik Palmürában a hellenisztikus kor vallási toleranciájának és sokszínűségének szimbólumát gyászolják, az intézményesült kereszténység múltjával kell elszámolniuk. Tudniillik az identitásunk tekintetében szintén kulcsfontosságú referenciapont, a többek között – a hellenisztikus kultúrát is továbbörökítő – korai keresztény irodalom és filozófia sem választható el a pogány kegyhelyeket, templomokat és oltárokat illető 4. századi pusztításvágy történetétől. A Palmürához közeli Apameia Zeusz-templomát például i.sz. 385-ben rombolták le a Birodalom keresztény polgárai.

Ám ha az antik Palmüra lakói olyan hellenizált, szíriai „pogányok” voltak, akiket éppen a „mi római őseink” söpörtek le végleg a 3. századi Közel-Kelet színpadáról, joggal merül fel a kérdés, hogy milyen jogon vindikáljuk magunknak Palmüra városa és a palmürai kultúrkincs örökségét. Ha eltekintünk az egyetemes emberiség és világörökség nagy ívű, de annál homályosabb kifejezéseitől, amely szólamok épp olyan felületesek és olcsók, mint az IÁ akcióit a fanatikus vallásossággal magyarázó olvasatok, akkor három fő argumentum kristályosodik ki.

Egyrészt beszélhetünk az antik Palmüra multikulturalizmusáról és vallási toleranciájáról. Ez ugyan általánosságban jellemezte az antikvitás városainak hellenizmusát, de tagadhatatlan, hogy társadalmi paradigmaként magunkénak érezhetjük, és kétségtelen – bár nem volt mindig így –, hogy ez manapság alapvető jellemzője az európai és észak-amerikai társadalmaknak. Másrészt – bőséges gőggel és gyakorta elhallgatott kolonializmussal – érvelhetünk úgy is, hogy mi, a nyugati kultúra letéteményesei vagyunk jogosultak eldönteni, mely kulturális emlékek tartoznak hozzá az emberiség egyetemes örökségéhez. És – ha Palmüra romvárosát ide soroljuk – valóban azt mondhatjuk, hogy pusztulása az emberiség egészét, s közte minket is megkárosít. Ám, ha erre a második érvre hagyatkozunk, azt is meg kell mondanunk, mi jogosít fel minket az arbitri elegantiarum szerepére. Miért éppen mi döntjük el, hogy mi tartozik az emberiség egészének kultúrkincséhez? A válasz csak egyféle lehet. Minket ugyanis, akik sem etnikailag – ha egyáltalán van értelme ilyen képlékeny kategóriákban gondolkodni több ezer év és több tucat ország viszonylatában –, sem pedig vallás tekintetében nem tekinthetjük magunkat az antik Palmüra közvetlen örököseinek, leginkább tudományos érdeklődésünk fűz e távoli kultúrához. S ennél fogva – legalábbis így érvelünk – hivatottak vagyunk megítélni értékét.

Ezzel el is jutunk a harmadik fő argumentumhoz. Azonban a tudományos érdeklődés mint ultima ratio kétélű fegyver. Egyrészt azért, mert magában hordozza komplementerét a „tudományos szempontból jelentéktelen” kategóriát is. Ez pedig könnyen afféle közönyhöz vezethet, mint ami a szaúdi területen fekvő muszlim építészeti örökség fentebb már említett elpusztítását övezi. Másrészt, a tudományos diskurzusok kereteit politikai döntések, társadalmi átrendeződések is meghatározzák, és – bár a jelenből sokszor nem így látjuk – keretei könnyen és gyorsan változnak. A kopernikuszi fordulat a csillagászatban, vagy a newtoni mechanika térnyerése a fizikában egy-két emberöltő alatt, alapjaiban változtatták meg, hogy mit tartunk tudományos vizsgálatra érdemesnek. Még Newtonnak magának is több tucat, a fehér mágiát tárgyaló könyve jutott az Arithmetica három sovány kötetére. A közhiedelemmel ellentétben a kopernikuszi fordulatok lehetősége ráadásul a felvilágosodással és az európai társadalmak szekularizációjával sem szűnt meg (ennek belátásához elég csak felidézni azt a nem is oly régi momentumot, amikor a hitleri Németország nemes egyszerűséggel „zsidó tudománynak” nyilvánította a kvantumfizikát, és – ideig-óráig – száműzte a német egyetemek fizikai fakultásairól).

Másrészt azért sem ajánlatos a tudományos érdeklődést ütőkártyaként használni, mert az sem biztos, hogy Európában képesek vagyunk jobban megőrizni a múzeumainkban „biztonságba helyezett” értékeket. Arisztotelész műveinek egy része például azért is hozzáférhető a klasszika-filológia modern művelőinek, mert a 12-13. századig az iszlám tudomány tovább örökítette ezeket a szövegeket. Ráadásul az elmúlt évtizedek viszonylagos európai nyugalma semmiféle biztosítékot nem nyújt arra nézvést, hogy a közeljövőben elkerülnek minket a háborúk, fegyveres konfliktusok, és az ezekkel járó pusztítás. A legutóbbi világégés, a második világháború számolatlanul hagyott maga mögött lerombolt múzeumokat, képtárakat és magángyűjteményeket Európa-szerte. És ezek nem is mindig a kiszámíthatatlan bombázásoknak estek áldozatul. A Klimt számos képét egészen 1945-ig épségben megőrző immendorfi kastélyt például azért gyújtották fel a háború végén az SS-legények, hogy az értékes képek még véletlenül se kerülhessenek ellenséges – brit vagy amerikai – kezekbe.

Ezzel persze még nem menthetjük fel semmilyen felelősség alól a terrorszervezet fegyvereseit. Valóban rettenetes, hogy Irak és Szíria civil lakosságának zabolátlan megtizedelése után most felbecsülhetetlen értékű műtárgyak, antik és középkori romok elpusztításához kaptak kedvet. És persze a Palmüra pusztulása fölött érzett gyász, valamint a romok és tárgyi kultúra megmentésének szándéka sem helytelen. Sőt nagyon is fontosnak tartom, hogy szóval és tettel szembeszálljunk az erőszakkal és a pusztítással. De igazán sikeresek csak akkor lehetünk, ha tisztán látjuk, mi zajlik körülöttünk. Ehhez pedig egyrészt arra van szükségünk, hogy ne fogadjuk el kritika nélkül a készen kapott, olcsó narratívákat, hogy legalább magunknak, de talán másoknak is bevalljuk, miért érint minket olyan fájdalmasan több ezer éves romok pusztulása. Legfőképpen pedig azt kell belátnunk, hogy az európai, zsidó-keresztény múlt és jelen is lehetővé teszi, hogy megértsük a kialakult helyzetet, a palmürai pusztulást. Csak így lehetünk ugyanis képesek arra, hogy pontosan feltérképezzük a jelen helyzet kialakulásához és Palmüra pusztulásához vezető politikatörténeti, és vallástörténeti okokat.

Kelenhegyi Andor