Folyóiratunk alapvető célkitűzése, hogy a nem szakmai közönséggel is megismertesse az ókortudomány legkülönfélébb eredményeit – magas szakmai színvonalon, ugyanakkor lehetőleg olvasmányos, de mindenképp közérthető módon. Ez a célkitűzés az elmúlt évtizedben nem változott, miközben természetesen voltak hangsúlyeltolódások. Ezek elsősorban abból fakadnak, hogy lapunkat a szakma egyre inkább a magáénak tekinti – beszédes bizonyítéka ennek, hogy a Magyar Ókortudományi Társaság legrangosabb díját, a Marót Károly-díjat 2011-ben kivételesen nem „természetes személy”, hanem éppen az Ókor folyóirat nyerte el. A szakmai fórummá válás ugyanakkor nem mond ellent az ismeretterjesztés követelményének: hiszen amikor például egy klasszika-filológus azzal az igénnyel ír – és az Ókorba írván ezzel az igénnyel kell írnia –, hogy gondolatmenete mondjuk egy egyiptológus számára is érdekes és követhető legyen, akkor voltaképp a tudományos ismeretterjesztés igényét érvényesíti. Ezen a ponton a szaktudományos és az ismeretterjesztő beszédmód közötti határok elmosódnak.
A folyóirat többek közt ahhoz a hagyományhoz kapcsolódik, amely a két világháború közötti évekre nyúlik vissza. Ekkoriban – mint ezt Ritoók Zsigmond vagy éppen Szilágyi János György már oly sokszor megírták – a magyar ókortudománynak volt egy olyan „kegyelmi időszaka”, elsősorban Kerényi Károlynak köszönhetően, amikor képes volt egyszerre a nemzetközi tudományos színtéren a legkiválóbb eredményeket felmutatni, és ugyanakkor erőteljes impulzusokat adni a magyarországi – de talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy közép-európai – szellemi életnek. Mindeközben pedig újraértelmezte az egységes ókortudomány fogalmát. Ez a hagyomány és ehhez kapcsolódva bizonyos régi-új tendenciák – például a tudománytörténeti kérdezésmód vagy éppen az antik művészet és irodalom kutatásának összefonódása – folyamatosan éreztetik hatásukat a folyóiratban, amelynek kulturális pozícióját is befolyásolják. A Nemzet és antikvitás (2006/1) és a Reneszánsz és antikvitás (2008/4) című tematikus számaink éppen azt jelzik, hogy milyen sokat tanulhat az ókortudomány más szakmák művelőitől, amikor a különféle „antikvitások” későbbi korokban betöltött konstitutív szerepéről esik szó.
Abból indulunk ki, hogy manapság – köszönhetően a legkülönfélébb ókort népszerűsítő könyveknek, filmeknek, sorozatoknak, műsoroknak, kiállításoknak stb. – nagyon sokakat érdekelnek az ókori kultúrák, amelyek éppoly csábítóak, amikor „idegennek” mutatkoznak, mint amikor „ismerősnek” tűnnek. Fontosnak tartjuk, hogy az általunk előállított, szakmailag megalapozott ókorképek lehetőleg megfeleljenek ennek a várakozásnak, miszerint az ókor: érdekes. Azt érdemes ennek érdekében nekünk is szem előtt tartanunk, hogy az ókori kultúra – mint minden kultúra – többféle érzékszerven át, többféle befogadási szituációban megtapasztalható. Nemcsak „olvasható” műveltséganyag, hanem „látható” képzőművészet, „tapintható” régészet, „hallható” zene, „nézhető” színház és így tovább. De maga az olvasás is elsősorban hangos olvasást jelentett az antikvitásban. Mindennek bemutatásához természetesen leginkább multimédiás eszközök kellenének – bár annak feltérképezése, ahogy például az Augustus-korban költészet, zene és képzőművészet összefonódik, azért egy folyóirat behatárolta térben is lehetséges. Egyik tavalyi számunkban, mely a Horatius és Róma címet viseli (2011/1), épp erre törekedtünk. A most induló Ókorportál ugyanakkor minderre a korábbiaknál szélesebb lehetőségeket kínál. (2012)
Az Ókortudományi Társaság a Marót Károly-díjat 2011-ben az Ókor című folyóiratnak ítélte oda.
A díjhoz született laudáció INNEN letölthető.
Repertórium
2013 szeptemberétől az Ókor teljes repertóriuma elérhető az Ókorportálon. A tanulmányok repertóriuma innen, az egyéb írások repertóriuma innen letölthető. Készítette: Götz Andrea.
